7, ~ Én tudom mi lesz 3-kor, te nem...~

Halihó! Új nap, új álom, új rész! Megint csak köszi mindenkinek, aki olvas, őrizzétek meg jó szokásotokat! ;) Jó szórakozást!

Áhháhá, a rohadt életbe! Felszakadt egy körmöm, és szálka ment a megmaradt alá. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Már majdnem elsírtam magam az asztalon, de kitartottam egy könnycsepp nélkül! De kezdjük az elején.

Épp Gonzalessel beszélgettem, és rá kellett ébrednem, hogy igen jó társaság, még ha nehéz is bevallani, hogy egy Samara Morgan féle lány képes jó benyomást tenni az emberre. Egy horrorfilmben – most, hogy jobban megismertem – sokkal inkább lenne az a fajta halálosztó, amelyik megbán minden egyes gyilkolást, de csak azért is tovább öl, sem mint egy kőszívű, sorozatgyilkos, ahogy eddig a tesómmal hittük, bár meg kell mondanom, hogy szerintem Scotty egy kicsit tart tőle. Nem mondom, hogy fél, mert akkor ő nyírna ki engem… Szóval…Liam és Izzy félbeszakították a beszélgetésünket, majd a húgom és Gonzales otthagytak Liammel. Hát köszi, 1000x is köszi, - gondoltam. Nem kellett nekem más erre a napra, csak egy One Direction az ötből.

          - Hogy hívnak? – Kérdezte majd mellém ült. Gyors a srác.

          - Szerintem pontosan jól tudod, ki vagyok. – Mondtam gorombán és arrébb csúsztam a lépcsőn.

                     -  Tévedsz. – Miiii? És soha! – Fogalmam nincs mi a neved. – Mosolygott rám. Fehér pólóját lazán lengette a szél, kezével a lábára támaszkodott és mosolyogva figyelt. Valami megnyugtató volt a hangjában.

                     - Nem tévedek! – Vágtam vissza, de nem voltam dühös. – Nem azt mondtam, hogy tudod a nevem, azt tudod, hogy ki vagyok.

                      -  Ez így van. – Mosolyogva bólogatott. – De mégis. Egy ilyen okos lánynak csak van neve… - Győzködött. Nem tehettem mást, olyan kedves volt. Nem érdemelte meg, hogy bunkó legyek vele, mellesleg ő volt az a srác, akit előző nap a dirinél pucérra vetkőztettem a szememmel.

                        - Leona vagyok. – Nyújtottam felé a kezem.
                     - Leona. – Megfogta a kézfejem és lány csókot lehelt rá. – Gyönyörű név. – Mosolygott. – Sajnálom, ha Niall annyira megijesztett tegnap este.

                     - Ne te sajnáld. – Mondtam, majd óvatosan elhúztam a kezem, nehogy sértésnek vegye. – Kivéve, ha te lökted bele a tóba, és te adtad a szájába azokat a nem kívánatos…

                       - Én azt sajnálom inkább, hogy nem értem ugrottál be. – Önelégülten vigyorgott.

                     - Azt szeretnéd, ha most rád haragudnék? – Kérdeztem gyanakodva. Kicsit húztam az agyát. Valamit akar, és nem tetszik, hogy nem tudom mi a szándéka velem. Elnevette magát.-  Kiforgatod a szavaimat. De miért haragszol rá? – Kérdezte kicsit elbillentve a fejét, mint aki mesét vár.

                     - Azért, mert... – Nem tudom megmondani, talán annyira haragudtam rá, hogy elfelejtettem, mi a haragom tárgya? Ez egy kicsit vicces volt, de elő kellett állnom valamivel. -  … mert megbántott. Erősen megfogta a karomat és olyan dolgokat vágott a fejemhez, amihez nem volt joga. Nem ismer. – Igen! Ez az oka, amiért haragszom rá! Aki nem tud rólam semmit, az ne ítéljen meg.

                     - Teljesen megértem. – Mondta kicsit elgondolkodva. – Tudod, ha nem engeded, hogy megismerjen, akkor…

                     - Nem szeretnék erről hallani. Nem szoktam meg, hogy nekem hegyi beszédet tartsanak. – Mondtam, talán kicsit túl élesen. – Sokat gondolkodtam rajta, hidd el. – Mondtam lágyan, hogy elvegyem az élét az előbbinek  – De nem tudod milyen érzés volt éjszaka egy szál fehérneműben a tóparton fagyoskodni és látni, ahogy a saját csoportom rajtam röhög. Te nem tudod milyen nehéz kivívni a tiszteletet, majd egy röpke perc alatt elveszíteni. Már nem hallgatnak rám úgy, ahogy tegnap. Rendezetlenebbek, és…

                     -  Héj, nyugi! – Mondta, majd megsimogatta az arcom. -  Lazulj egy kicsit! Van egy ötletem. – Mondta mosolyogva. – Mi lenne, ha ma délután 3-kor ugyanitt találkoznánk?

                     - De, hisz mindjárt 3 óra. – Mondtam gyanakodva. Túl sokat mondtam el neki, túlságosan is könnyű vele beszélgetni.

                     - Igen, de én tudom, mi lesz 3-kor, te nem. – Mosolygott, majd elment.

Miközben végigvonult az udvaron nem tudtam levenni a szemem róla. A pólón át látszott, milyen izmos a háta. A rövidnadrág miatt láthattam a formás vádliit is, és a segge… Ilyen segget nem mindennap látni, annyi szent. Mikor már látótávolságon kívül volt hirtelen feleszméltem, hogy már nincs sok időm arra, hogy lemossam a mocskot magamról, amit az udvaron kaparászás közben szedtem össze. Mikor felálltam, hogy elsiessek a fürdőbe, belerúgtam a fa lépcsőbe, és elvágódtam. A lábujjamból folyt a vér, egy szálka állt ki belőle, és kibaszottul fájt. Puta vida!! – Akartam üvölteni, mikor egy srác a felém futott. Fehér izompólóba volt, és egy piros kereszt volt a pólója közepén. Szép lassan segített felülnöm, majd amikor ránéztem elmosolyodtam. Fekete hajú, zöld szemű és nagyon helyes srác volt. A teste kisportolt volt, de amikor viszonozta a mosolyom, elpirultam és önkéntelenül lesütöttem a szemem. Első gondolatom az volt róla, hogy tuti nem az én csoportomba jár. Újból belém nyílalt a fájdalom, mikor a szél kicsit megfújta a sebem.

                     - Vérzem.  – Mondtam, szinte örülve neki. A srác odafordult a lábamhoz, majd gyengéden felemelve a lábamat megvizsgálta a sebet.

                      - Be kell kötnöm. – Sóhajtott.

                     - Be ám. – Szaladt ki a számon kihívóan. Áhhh, mit csinálok? Nekem kevesebb, mint fél óra múlva ugyanitt kell lennem megfürödve. – Az az… Kösd be, és had menjek. Fél óra múlva dolgom van.

                     - Addig nem tart. – Mondta mosolyogva, majd felkapott és átsétált velem az út másik oldalára. Jobb felé volt a lábam, így a bal válla fölött néztem vissza a házra, ami a véremet ontotta, de nem tudtam volna megállapítani, hogy ki lakik ott.

Amikor beértünk a kis orvosi terembe leültetett egy vizsgáló asztalra, majd egy tűvel felém jött.

                     -  Felejtsd el! Semmi injekció! – Jelentettem ki határozottan. Belém nem döf semmit! Ezen elmosolyodott. Igazán örülök, hogy így örül a fóbiámnak…

                     - Mikor kaptál utoljára tetanuszt? – Kérdezte vigyorogva, miközben babrált valamivel.

                      -  Több mint öt éve, de ennek a sebnek nem kell tetanusz! Szedd ki gyorsan a szilánkot, jódozd, kötszerezd, és már megyek is. – Még mindig mosolygott.

                     - Legyen! – Végül feladta. Igen! Mindig én nyerek… - Nincs tetanusz, de akkor jössz nekem egyel cserébe. – Fenyegetni mer? Fenyegetni, engem? Bátor gyerek, bátor és vigyorgós, és egy hülye, ha azt hiszi, hogy fenyegethet! Észrevette az arcomon, hogy nem tetszik a kompromisszum, és felém tolta a tűt.

                     - Jó, jövök neked egyel, csak nem szúrj meg! – Kérleltem, majd visszatette a fegyvert a helyére és többet nem is szólt, csak nevetett és mosolygott.

Mikor a szálkát kihúzta, az nem volt kellemes érzés. Legszívesebben ordítottam volna, de nem jól vette volna ki magát, ha akkor kiabálok. Síri csönd volt körülöttünk, és semmi nem hallatszott, csak a nehézkes, gyors lélegzetvételem. Bátor vagyok, és erős. Ez csak egy szálka! – Biztattam magam. Ez után a jód már csak egy finom, égető folyadék volt. Majd beszartam, ez igaz, de legalább a szálka kijött. Igazi hatását csak akkor tapasztaltam, mikor fürdeni mentem. A vizet kicsit hűvösebbre állítottam, mint este szoktam, mert reméltem, hogy így talán nem fogok annyira izzadni egy kis ideig. Vicces dolog volt a fürdés, ugyanis a fél lábam kint lógott a zuhanyzóból, mikor tusoltam, és szinte semelyik cipőmbe sem tudtam beletuszkolni a bekötött ujjamat, így szereztem egy papucsot. 2óra 57-re vissza is mentem a házhoz, ahol Gonzalessel, később Liammel beszéltem. Elégedett voltam magammal, bár a lépcsőre már nem mentem fel, inkább a füvön várakoztam, ami miatt a nagylábujjam még inkább fájt.

                     - Hát te meg mit műveltél magaddal? – Hallottam egy selymes, nevető hangot jobb felől. Reflexszerűen arra néztem.

                     - Oh… Niall. – Köszöntöttem. – Nem láttad Liamet? – Kérdeztem kezemet karba fonva, majd a hangosbemondó felé meredtem.

                     - Nem, nem láttam. De minden rendben van veled? A lábad…

                     - A lábam meg fog gyógyulni. E felől biztosíthatlak. – Kicsit elfordultam tőle. Gyakorolnom kéne, hogy kicsit emberibben viselkedjek, megint nagyon elutasító vagyok.

                     - Hát… Ez jó hír, Leona. – Felé pillantottam, ő pedig hatalmas vigyorral az arcán állt. Honnan tudja a….

                     - Liam mondta el a nevem?

                     - Nem. – Mondta mosolyogva, kicsit elvörösödve.

                     -  Rosszul hazudsz. – Közöltem, majd leengedtem a kezeimet. – Miért nem kérdezted meg te magad?

                     -    Nem mondtad meg.

                      -   Nem volt rá alkalmas az idő te tökfej! – Ekkor megszólalt a hangos.

„ Hello, én Louis Tomlinson vagyok, és ez itt a Jackass.”  Ekkor láttam egy pucér feneket az ablakban. Csak remélni tudtam, hogy Louisé, nem pedig valami jött-mentté, de meg kell mondanom, egész helyes kis farpofák voltak. Kezemet a szám elé téve nevettem, és halottam, ahogy Niall is kacag mellettem. Egy idő után mi ketten már csak egymás nevetésén vihogtunk, pont, mint Izzyvel szoktuk. Ekkor meghallottam egy magasabb, irritálóbb nyihogás szerű nevetésnek definiált hangot, és ezzel egy időben egy rózsaszín felhő totyogott mellénk. Ekkor mind a ketten elhallgattunk, és néztük, ahogy közeledik.

                     - Hát, ez igazán vicces volt, nem cicám? – Kérdezte, majd átkarolta Niallt és mosolyogva rámeredt. Nem is tudom… Ha az én arcomba bámulna egy botoxolt plasztik cica, én pofán csapnám, de ő furcsán nézett vissza a lányra, majd kiszabadította a kezét.

                     - Nem vagyok a cicád. Nem tudom ki vagy, mit akarsz, de hagyj, jó? – Mondta Sallynek, és egy kicsit eltolta magától.

                     - De hát ééédeseeeem! – Nyafogott a lány. – Gyere ide nyuszó, rossz kedved van, ugye? – Kérdezte, miközben újra felé indult és simogatta a haját. Láttam, hogy Niall hátrál egy kicsit, de ahogy tegnap este megismertem, nem fog rákiabálni. Csak velem szemétkedik. Így – bár nem az én dolgom volt – beleszóltam, mint ahogy általában tőlem várni lehet. Óvatosan Niall elé bicegtem és megállítottam a rózsaszín lufit.

                     - Sally, kopj le róla! Látod, hogy mennyire nem akar! – Mondtam neki türelmesen. Niall csak csendben figyelt és bólogatott.

                     - Mit tudsz te rólunk, kis sánta törpe? – Kérdezte. – Hagyd, had teljesedjen be a szerelmünk! – Majd félre taszított.

                     - Hagyj békén! – Mondta Niall, majd kicsit erősebbet taszított rajta, amitől a lány hátrált, majd megbotlott a magas sarkújában.

                     - Szívem, segíts, ez a ribanc kigáncsolt. – Most lény nyugodt! Nem vered szét a fejét! Maga vagy a megtestesült béke!!! – Mondtam magamban, miközben Niall újabb lépést hátrált.

                     - Milyen szerelem? – Kérdezte nevetve. – Nincs köztünk semmi, fogd már föl! – Kiabált vele. Nem hiszem, hogy megütné, addig csak nem süllyed.

                     -  De nyuszi, érzed te is! Én vagyok a barátnőd! Mézes csuprom, kérlek, segíts felkelni. – Nyújtotta a kezét a fiú felé. Volt egy olyan érzésem, hogy Niall utána nyúl, és akkor soha sem lesz nyugta egész nyáron, és persze természetemnél fogva én akarok lenni az okosabb, én vagyok az, aki beleszól mindenbe, ami nem az ő dolga, így ekkor sem hazudtoltam meg magam.

                     -  Sally, Niall az én párom. – Csatt! Hülye, miért mondtad ezt? De már késő volt. A lány szemei elkerekedtek, én meg, hogy hitelesnek tűnjek átkaroltam a nyakát Niallnek.

                     - Te meg mit művelsz? – Suttogta a fülembe alig hallhatóan.

                     -  Kimentelek te okos! Jössz nekem egyel! – Suttogtam vissza. A keze simogatta a hátamat, hogy a lány elhiggye, hogy tényleg a barátnője vagyok. Mikor elengedtem a „barátomat” rámosolyogtam Sallyre, és elhúztam Niallt magammal a tó felé, hogy a lány meg se tudjon szólalni, mert nem volt sok kedvem ahhoz, hogy hallgassam, ahogy nyüszít.

Így kézen fogva sétáltam vele a tó körül, míg Sally látó-és hallótávolságon kívül nem esett.

Leo ruhája

                     -  Megőrültél? – Kérdezte Niall, majd kirántotta a kezét az enyémből. – „Ő az én párom.” Hogy gondoltad ezt? Most elmegy, és elhíreszteli az egész táborban. Nem vagy észnél.

                     - Tán szégyellnéd? Rangodon aluli lenne, ha egy ilyen lánnyal hoznának hírbe? Az újságok előtt... – Kérdeztem, majd megfogta a karom ugyanott, ahol éjszaka is, és megszorított.

                      -  Ne mondj ilyet…

                     - Vedd le rólam a kezed Horan! – Vágtam a szavába. – Így hogy megyek vissza Sallyhez, és mondom el neki, hogy kamu volt, és te őt szereted?

                     - Még nagyobb bolond lennél. – Még mindig fogott. – Nem teszed meg. Te ahhoz túl okos vagy. És ezzel nekem ártanál. – Mondta iróniával a hangjában. – Azért mondtad, hogy velem jársz, mert azt hitted eldobom magam tőle? – Na jó! Ez… Mi ez? Nekem lenne okom kiakadni, de épp most mentettem ki! Huhhh, megígértem ma valakinek, hogy bátor és higgadt leszek. Betartom a szavam.

                      -   Úgy láttam igen is jól jöttem a bajban. Készséggel belementél a játékba. – Lesöpörtem magamról a kezét. – Niall, figyelj, mert nem sokáig tudok higgadt maradni. – Megdörzsöltem a karom ott, ahol megszorított. A fiú csak üveges tekintettel bámult rám. Mikor felnéztem egy kék szempárt láttam, ami figyel, de nem akar észrevenni. – Azért csináltam, hogy kimentselek. Sokakkal ellentétben én teljesen zavaros vagyok, és… ezt hagyjuk is, de el kell hinned, hogy nem magam miatt csináltam. Ha ez vígasztal, akkor azt mondom, hogy te lennél az utolsó fiú, akivel járni szeretnék, most mégis „járunk”. – Mutattam az idézőjelet a kezemmel.

                     - Akkor nagy gázban vagy, mert ahhoz, hogy el is higgyék, ahhoz találkoznunk kell. Naponta. Lehet, hogy nem is egyszer. – Kacéran elmosolyodott és közelebb lépett. A szívem hevesen dobogott. Még egy lépés és... esküszöm, tökön rúgom. Ő folytatta. – És ilyen közel kell majd állnunk egymáshoz, meg kell, hogy érintselek, és neked is meg kell majd érintened. El kell majd sétálnunk kézen fogva annyi ember előtt, amennyi előtt csak tudunk, hogy bebizonyítsuk azt, ami nem igaz. Lehet, hogy meg kell majd, hogy csókolj. – Drámai szünetet tartott. – Menni fog? – Kérdezte mosolyogva. Észre sem vettem, mikor megfogta a derekamat. El voltam veszve a hazug szemeiben. Épp le akartam rázni magamról, mikor láttam, hogy elfut mellettünk néhány ember, aki minket bámul, de a következő kanyarban el is tűntek. Ekkor lesöpörtem a kezeit a derekamról.

                     - Majd kiderül. – Mondtam, és a kezemmel megsimítottam a homlokomat. – Csak nem lehet nehéz elviselni, ha párszor megérintesz. – Erre ő fölnevetett.

                      - Ennél kicsit többről lenne szó. – Vigyorgott. – Emlékszel arra az ölelésre? Menne neked, hogy minden nap megölelj úgy kis-milliárdszor? Amit elindítottál az nem csak pár érintést vonz maga után.

                     - Nem vagyok hülye! Én is tudom.– Förmedtem rá. Valójában nem gondoltam bele abba, mit is tettem akkor, mikor kimondtam, hogy velem jár. – Nehéz lesz. Lesz egy csomókérdés, és…

                     - Az az egyszerűbb fele. Bármilyen bemagolt szöveget elmondasz, hisz nem vagy ostoba. De gondolkodhattál volna, mielőtt azt mondod a legnagyobb pletykafészeknek, hogy jársz azzal a sráccal, akit a világon a legjobban utálsz. – Magyarázta. Utálom a hegyi beszédet!

                     - Igazából nem téged utállak a világon a legjobban. Ha ez vigasztal. – Úgy éreztem erre valamit mondanom kellene, és csak az jutott az eszembe.

                     - Igen? – Kérdezte, majd megsimogatta a karom, s  utána a derekam. Nem tetszett, tőle nem esett jól. A bőre puha volt, de még is olyan érzésem támadt, mintha egy csiszolópapírt húzott volna végig a kezemen. Elfintorodtam. – Tagadod? Lefogadom, hogy az érintésem olyan neked, mint ha forró vassal simogatnának. – Nem volt rossz hasonlat.

Lesodortam magamról, de akkor láttam, hogy ugyanaz a tucat ember közeledik felénk, aki pár perccel korábban, csak már jobban ziláltak és az arcuk is vörösebb volt. A látszatot fent kell tartani! – Mondtam magamban. Mostanra már az egész tábor tudhat erről, légy erős! Adtam egy puszit Niall arcára, megsimogattam a vállát és ennyit mondtam:

                     -  Ne feledd, jössz nekem egyel. – Suttogtam a fülébe, majd elbicegtem.

Mire azzal a lassú tempóval visszaértem a táborba már javában folyt a táncóra. Amilyen gyorsan csak tudtam – azaz gyök 2-vel hátrafelé – átszaladtam az udvaron és berontottam a terembe. Csak akkor pillantottam rá az órámra. 3.45 volt. Már csak 15 perc volt az órából. Hová gondoltam? Miért nem jöttem be? Miért beszéltem meg Liammel a találkát, ha… Várjunk csak, Liam nem jött el. Ez csapda volt, de engem már az sem érdekelt, ha egyenesen vízbe fojtanak. Kettő között nem láttam túl nagy különbséget. A gondolatmenetemet Harry szakította félbe, valamint a zene hiánya. Egy darabig álldogálhattam ott némán, mert mindenki engem figyelt. Hazza lassan megindult felém. Ne, csak ezt ne! A tábor elejére elég nekem az a nyűgöm, ami most van.

                     - Megengedte az orvos, hogy táncolj? – Kérdezte tőlem. Nagyon meglepődtem, hogy nem cseszett le.

                     -  Hát. Tu… tulajdonképpen semmit nem mondott a táncról. – Átkarolta a vállam és kikísért a teremből.

                      - Akkor be kell, hogy írjalak hiányzónak az elkövetkezendő 2 hét óráira, ami nem lenne túl szerencsés, mert nem jársz sehova, csak táncra. – Király, megint egy fenyegetés. Ezt talán jobban kezelem.

                     - Két hét nem kell a lábamnak. Én most is beállok, ha…

                     - Van egy ajánlatom. – Na ne! Alku, király, abból sosincs elég! Körbeforgattam a szemem. – Nem írlak be, ha beszélgetsz velem egy kicsit. Arról, amiről én szeretnék.

                     - Ez nekem túl piszkos. Sok benne a részlet, amit nem tudok. 

                     -  Szeretnéd, ha a sok hiányzás miatt esetleg menesztenének? – Megfogott.

                     - Rendben, de csak amíg a lábam fel nem javul, és visszatérhetek táncolni. – Kezet fogtunk. Már mindenem ki volt azzal, hogy tartozgatok. Legalább volt valaki, aki nekem tartozott, és az nem más volt, mint Niall.

Mivel nem tudtam mit csinálni, úgy gondoltam bekukkantok Izzy énekórájára az ablakon keresztül. Nagyon jól hangzott az a pár hang, amit hallottam, amíg csak hallgatóztam az ajtó előtt. Pont, mikor az ablakhoz léptem, láttam, hogy Izzy a ház oldalában a füvön ülve zokog.