19 ~ Gyere be!

 Hello, mindenki! Tudom, az volt bennetek, hogy a különleges rész jön, de nem. Lehet, hogy most kicsit csalódottak vagytok, de ígérem, hogy kárpótollak titeket! ;) Jó szórakozást :)

*Leona*

 A reggeli napfény kacagva tört be az ablakomon Reno főtere felől. Izzy szobájában aludtam, mert nagyon kényelmes az ágya. Az autók dudáltak, a járó-kelők beszélgettek, volt aki egyedül rohant munkába, volt aki ráérősen sétálgatott. Mindannyian különböztek. Voltak magasak, alacsonyak, vékonyak, testesek, férfiak, nők, vörös, fekete, szőke és barna hajúak, volt akinek rövid, félhosszú vagy hosszú haja volt. Egyben mégis hasonlítottak. Nem ismertem őket. Az utóbbi napokban szinte rimánkodtam a falaknak, hogy toppanjon be valaki, akit ismerek. A szomszéd Etelka néni, a zöldséges fiú, a postás, bárki, csak jöjjön egy ismerős, és kívánságom valóra vált azon a szép reggelen, mikor csöngettek. Mosolyogva pattantam fel a tesóm ágyából, és nyitottam ki az ajtót.
    - Leo! - Köszöntött mosolyogva egy aranyos arc és kedves, idősebb hang. Még Iznél is magasabb volt, és egy percet sem öregedett az utolsó találkozásunk óta.
    - Flex! Hát... Ez igen, mit keresel itt? - Kérdeztem meglepve. Flexet évek óta nem láttam, és most hirtelen megjelenik nálunk. - Honnan tudtad, hogy itthon vagyok?
    - Iz aggódott érted. Felhívott, hogy jelentkeztél-e nálam. Tudja, ha dühös vagy, akkor képes vagy.... khmm... őrültségekre.
    - Azt hitte, képes lennék vissza menni oda? Megőrült? Apáék...
    - Apádék már nincsenek a képben. Figyelj, én szeretném, ha vissza jönnél! A szüleid nagyon aggódtak értetek, de te tehetséges vagy, Leo. Olyan versenyző vagy, aki száz évente egyszer születik. - Mondta és megfogta a vállamat.
    - Ahham, és varázserőt birtoklok, olyan erőm van, mint Merlinnek, és lefogadom, hogy a film végén megmentem az emberiséget és kacagva sétálok el egy bomba elől. Flex. Én nem akarok vissza menni oda. Emlékszel Chadre? Izzy majdnem meghalt a féltékenysége miatt. És anya... Anyára emlékszel? Persze, hiszen elméletileg szeretted, vagy nem?
    - Olyan vagy, mint édesanyád. - Elmosolyodott. - Ugyanolyan tüzes és hirtelen haragú, na és persze gyönyörű, de Izabella más, ő apád lánya. Te... Te minden szempontból anyádra hasonlítasz. Én nem foglak...
    - Undorító vagy! Nem, Flex. Ha ezért jöttél, akkor mehetsz is, mert nem megyek vissza, bocs. - Kiakadtam. Flex mindig is ott volt, mikor kellett, és mi is neki, de hogy nem bírja kiverni a fejéből anyut? De mondjuk ez érthető. Ha lenne egy fiú, akit halálomig szeretni tudnék, én is keresném azt, aki olyan, mint ő.
    - Leo, szükségem van rád! Ha nem versenyzel a vasárnap elvesztem a fogadást, és nekem annyi.
    - Megígérted apunak, hogy vigyázol ránk. Megígérted, és arra biztatsz, amitől a legjobban féltettek, Flex. Mi lett veled?
    - Leo, kérlek. - Ezzel rácsuktam az ajtót és hátamat nekitámasztva leültem elé és hallgatóztam, hogy elmegy-e, de nem hallottam semmit. Nem sokkal később újra kopogtattak és én újra ajtót nyitottam.
    - Leo, kérlek! - Becsaptam volna az ajtót, de Flex kitámasztotta a lábával.
    - Nem megyek vissza! A verseny tett azzá, ami most vagyok, és utálom magam! Flex, ne akarj engem is megölni!!! - Az idegtöl könnyek szöktek a szemembe.
    - Túl komolyan veszed az apádnak tett igéretedet.
    - Te pedig túl lazán. Menj el innen! Hagyj békén! Flex, menj innen! Én nem az anyám vagyok! Nincs második esély!
    - És kit ajánlanál, ha te nem jössz? Ki jobb nálad?
    - Senki. - Viccel? Én vagyok a legjobb a csapatban. Még Izzy is bevallja.
    - Kérlek, Leo, ez az utolsó, amit kérek tőled! - Kérően bámult le rám hatalmas sötét szemeivel.
    - Gyere be. De ígérd meg, hogy tényleg az utolsó!
    - Megígérem Drága, meg én! - Mondta és izgatottan átölelt. Becsuktam az ajtót, leültettem, hoztam neki egy kávét és ő mindent elmondott. A föld alá itta magát, de nem árulta el miért, engem meg nem érdekelt.  Fogadott Nagy Jack-el, az egyik legkeményebb versenyző menedzserével, a műhelyeikbe, hogy melyikük versenyzője a  jobb. Utálta, mióta megismerte, és betelt nála a pohár, de sajnos ebbe a pohárba belecsöppent az én nevem is. Nem tehettem mást, segítenem kellett neki. Bár megígértem apunak, hogy nem versenyzem, de azt is, hogy nem hagyom magára Flexet, és ugyanezt ő is megígérte. Így mit volt mit tenni, a pakolást későbbre halasztom.
    - Mikor lesz a verseny? - Kérdeztem, hogy biztos legyek az időpontban.
    - Ma este. 17.00 -kor. Azt ajánlom előtte...
    - Te ne ajánlgass nekem semmit! Azt mondtad vasárnap lesz! Mi az, hogy ma? - Ez teljesen felháborogató!
    - Azt csak azért mondtam, mert biztosan nem mentél volna bele, ha ezt elmondom. Leo, már megígérted. Kiviszlek a pályár. Hozd a cuccodat! Úgy trappoltam mint egy megsértett kisgyerek, miközben mentem összepakolni. Beraktam minden fontos dolgot a táskámba és felvettem a rég nem látott versenyszerkómat. Igaz, megígértem apunak, hogy nem versenyzem többet, de nem akartam kidobni semmit. Akkor úgy éreztem jól is tettem. Volt bennem egy kis vonakodás, de örültem is, hogy újra versenybe szállhatok. Mikor elkészültem Flex felállt, végig márt, és intett a kezével, hogy ideje indulni. Amint kiléptünk az ajtón én azt bezártam és vettem egy mély lélegzetet.
    - Nem bánod meg, Leo! - Mondta Flex, miközben sétáltunk le a lépcsőn.
    - Melegen ajánlom! - Mikor már a kocsijában ültünk újra társalogni próbált velem.
    - Van számodra egy meglepetésem. - Hanglejtéséből úgy hallatszott várja, hogy meglepődjem és örüljek, hogy kapok tőle valamit. Pedig r*hadtul lesz*rom amit ő adni akar nekem. Csak túl akarok lenni a egészen és kész. Pár perc múlva lefékezett egy átlagos utcasarkon. - Itt is vagyunk. - Közölte nagy örömmel.
    - Nem mondtam, hogy utcai verseny lesz! - Hordtam le. Nem vettem volna fel a versenycuccom, ha tudom, hogy csak egy kis utcai versenyre jövünk.. - Mindenki hülyének fog nézni ebben a cuccban! Milyen naiv voltam! Versenyzéseim 85%-a az utcán történt, hogy gondolhattam, hogy most éppen máshogy megy majd?
    - Örülök, hogy csak emiatt aggódsz. - Mondta és behúzta a kéziféket. - Megmutatom a meglepetésedet. - Nyújtotta akezét felém.
    - Először átöltözöm! - Mondtam, majd elkezdtem lökdösni ki a kocsiból. Szerencsére hoztam normális cuccot is, így azon a kicsi helyen kellett felvennem, miközben éreztem a rám tapadó szemeket, de nekem ennyit igazán megért, ha normálisan nézhettem ki. Az utcai versenyek ugyanis mások, mint amikor versenypályán futunk pár kört, ugyanis ott vannak, itt nincsenek szabályok, csak a kijelölt útvonal. Amint kiszálltam az autóból sokan fütyülni kezdtek és sokan trágár tréfákat szórtak felém, és miközben Flex egy műhely felé vezetett ezekből csak többet kaptam. Volt olyan kezdő is, aki még a seggem is megfogt
a.
    - Téged nem zavar? - Kérdezte Flex aggódva.
    - Addig jó, még nem vesznek komolyan. Nem kell azt hinniük, hogy nagy kihívás leszek. Majd rájönnek, mikor én nyerek! - Mondtam teljesen magabiztosan, amire bájos partnerem nem reagált semmit. Mikor a műhely ajtajához értünk Flex bekötötte a szememet és bevezetett az ajtón. Bent rég nem érzett illatok kavarogtak. Egy részt hűvös volt, és gázolaj szag. Égett gumi és benzin illatát éreztem. Mennyei volt. Mikor lekerült rólam a kendő nem hittem a szememnek. Az én kis Tyler-öm ott állt a garázsban. Zölden és feketén. A kasznia, a lámpái, és a gumiai tökéletesek voltak. Mintha csak egy új autót kaptam volna, de nem! Ott volt az oldalán az ominózus 17-es, és a belső tere ugyanaz volt, mint volt. Imádtam a kocsimat. Ezért is volt nehéz leszoknom a versenyzésről, na meg azért, mert adrenalin függővé váltam, de az autóm sokkal fontosabb volt. Azt hittem megkapta más, vagy beadták a bontóba, de nem! Ott volt, teljes egészében!
    - Tyler! - Kiáltottam, és megöleltem az autó motorház tetejét.
    - Örülsz? - Kérdezte Flex és a vállamra tette a kezét, mikor felegyenesedtem.
    - Megnézem. - Felnyitottam a motorház tetőt és belelestem felülről. Nem néztem mást, csak azt a csodálatos motort, hiszen nem hallottam, hogy folyna valami, és nem éreztem az illatát sem - leszámítva az alap műhelyillatot. Miután lecsuktam a tetőt beültem a kocsimba. Olyan kényelmes volt, mint egykor. Ráadtam a gyújtást és beindítottam a motort. Mennyei volt újra hallani az én doromboló oroszlánom.
    - Öt lesz, Leo. Ideje kimenni! - Hajolt be az ablakomon Flex. Én tudomásul vettem és levettem a cipőmet. Magassarkúban mégsem vezethetek, így mezítláb gyürkőztem neki a feladatnak, nem mellesleg imádok cipő nélkül vezetni. Mikor kiálltam, láttam ki ellen kell versenyeznem. Chad volt az. Sötétbarna, szinte fekete haja, mély, szénfekete szeme és gödröcske a szája sarkában bárkit zavarba hozna.Csak engem nem! Én utáltam mikor a húgommal járt, és utálom most is! Képmutatóan vigyorgott az ő általa nyert autójában. Pár pillanat múlva meg is érkezett az indító lány, és a verseny el is indult. Szempillantás alatt le is futottam a kör felét. Nem figyeltem semmire, amikor autóban ültem káprázatosan nyugodt voltam, és rend szerint a verseny első 3/4-ére nem is szoktam emlékezni. A következő emlékem az, mikor már az utolsó kanyar után láttam a célegyenest, és mikor a visszapillantóba néztem mögöttem volt Chad. Ekkor kezdtem idegeskedni, de simán áthajtottam a célon. Én nyertem!!! Hálát adtam a szerelőnek az új driftgumikért. Féket nyomtam. Egy pillanatig megijedtem, mikor a kocsi nem állt meg, így amilyen gyorsan csak lehetett bekötöttem magam, és rángatni kezdtem a kézi féket, de mindhiába. Először elátkoztam a szerelőt, amiért elvágta a fékcsövet, majd lepergett előttem az életem egészen kis koromtól.
Gondoltam Bryan bácsira, Boomerre, Davisre, anyura, apura, Flexre, Chadre, Marilnyre. Izzyre, ahogy hülyéskedünk, és Niallre és az édes csókjára. Mindez egy szempillantás alatt történt. Éreztem, hogy valaki belém jön. Chad volt az, más nem lehetett. Remélem neki nem esett baja. Akármennyire utálom, a halálát senkinek nem kívánom. Rohamosan közeledett a szembe lévő tömb fala. Ekkor elsötétült minden. Csodálatos volt! Egy tó mellett voltam. Hasonló tó mellett, mint ami a táborban volt. Sima tükrére csodásan ragyogott a lemenő nap. Egy padon egy házaspár ült. Mind a ketten fiatalak voltak, és egy-egy babát fogtak a kezükben, akik a megszólalásig hasonlítottak. Közelebb mentem hozzájuk. Gondoltam hátha tudják hol vagyok, mert nem olyan rég még egy katasztrófa közepén csücsültem. Mikor odaértem hozzájuk felnéztek rám, de láttam, hogy nincs arcuk. Egy hatalmas feketeség tátongott a fejük elülső részén, ahol más embernek az arca van, és lassan a többi részük is ugyanolyan sötét lett, míg végül a babákkal együtt csak árnyak maradtak belőlük. Én elképedve néztem őket, majd szépen lassan leültem és sírni kezdtem. Ha nem lettem volna egy hisztis kis picsa, nem kellett volna versenyeznem. Nem jöttem volna haza, és mindez nem történik meg! Remélem Izzy jól van. És Niall, ohhh, Niall! Mekkora hülye vagyok! Magamra haragítottam, pedig ő úgy igyekezett! Ekkor valaki leguggolt mellém és megfogta a vállamat.
    - Ne sírj, Kicsileo! - Bryan bácsi?
    - Mit keres itt? Én.. Maga.. - Nem értettem semmit. Az bácsi még öregebb volt, mint utoljára emlékeztem rá, és Boomer is, aki egy percre sem maradt el gazdája mellől.
    - Meghaltam, Kicsileo. Nagy butaságot csináltál.
    - Meg... Mi? Igen, tudom! De én... Én nem....
    - Kicsileo! Fogadd meg a tanácsomat! - Mondta, majd megsimította a a fejem és egy öreg puszit nyomott a homlokomra. Ekkor keltem fel.