18. ~ - Köszönöm.

Sziasztok! :) Rengetegen nézték már meg a blogot, és ennek eszeveszetten örülünk! :) Ebben a részben Izzy és Harry kissé közelebb kerülnek egymáshoz. És mivel sokan olvastok minket jövünk egy újabb múltba visszatekintős résszel. Osszátok a blogot, kommenteljetek a részekhez és szólj a haverjaidnak, hogy létezünk! :) Jó szórakozást! :) xx

*Izzy*

- Gyönyörű a víz nem gondolod? - Kérdezte egy hang valahonnan a jobb oldalamról.
- De. Így a lemenő nap sugaraival még szebb. - Csak meredten bámultam az enyhén hullámzó tó felszínét és azon gondolkodtam, vajon Leonak is ennyire hiányzok, mint amennyire ő nekem. Nem sok időt töltünk külön, amit meg igen az nagyon ritkán van. Amikor suliba jártunk akkor is egy osztályba írattak minket a szüleink. Az első részmunkaidős állásunkat is egy helyen kezdtük el. Akkor váltunk el minden nyáron egy hétre, amikor a nagyi elvitte őt nyaralni valami puccos helyre. Őt mindig jobban szerették a családban, mondjuk a nagyiék mindig is sóherek voltak, én pedig sokat eszem és visítok egy szőrme állatért, szóval engem 14 éves korom óta nem visznek. De nem csak a mamáék csipázzák őt jobban, a nagynénénk is. Egyedül van, mert a férje otthagyta, gyereke nincs, szóval amíg kicsik voltunk sokat voltunk nála, de aztán ahogy nőttünk úgy lettem egyre kezelhetetlenebb, így kedvesen elmondta nekem, hogy ne menjek többet. Leo pedig csak miattam nem jár oda. Amúgy sem kedveltük a vén csontot.
- Leülhetek? - Kérdezte az előbb hallott hang.
- Csüccse. - Paskoltam meg magam mellett a földet. Így a hanghoz arc is párosult. Niall volt az. - Te is jöttél melankóliába zuhanni a testvérem miatt? - Kérdeztem szórakozott hangon.
- Aha, hiányzik. - Felelte kurtán. Már ketten vizslattuk a tó alkonyati gyönyörségét.

Jobban belegondolva, ha a büntetést mind a kettőnk helyett elvégzem, ha nem lesz káosz a tábor lakóink között, akkor a ráncos szörnyetegnek nem hiszem, hogy fel fog tűnni, az hogy Leo eltűnt. Az a nő szerintem félig - ha nem teljesen - vak. Ha csak egyet lát belőlem akkor áradhat a tapsvihar a néninek, de ha meg látja, hogy hová lép. Pezsgőt is bonthat. Ha ilyen gondolataim vannak, akkor már értem miért nem kedvel sok mindenki a családból. Már ami maradt belőle az évek során. Leo nélkül nem tudom hogyan fogom bírni. Remélem hamar visszatolja a seggét, ezt a nyarat ki kell bírnunk, a többi most nem számít. Nem viselem túl jól, hogy egyedül maradtam. Szar érzés, hogy nem basztathatom a hülye dührohamai miatt. Ezt most úgy mondtam, mintha valami szakításról beszélnék. Azon kaptam magam, hogy már nem Niall ül mellettem, hanem Harry. Mi történt az elmúlt pár percben?

- Szia Izzy. - Mosolygott rám azzal az elképesztő mosolyával.
- Szia. - Köszöntem vissza. - Niall hova lett? - Kérdeztem miközben körbefordultam, hátha meglátom a távolodó alakját, de sehol senki.
- Elment mert éhes volt. Tudod, protekciónk van a konyhás néniknél. - Mosolygott pimaszul. Elengedtem egy halk nevetést.
- Valamire jó ez a hírnév dolog. - Néztem rá Harryre, ezzel elszakítva a szemem a még mindig gyönyörű tóról.
- Valamire. - Felelte sejtelmesen.
- De most komolyan, hogy bírjátok? Úgy értem, ez a sok sikítás, az ahogy mindenhol felismernek. Persze tudom, hogy a koncertezés jó, meg sokan szeretnek meg a többi ilyen dolog. De van negatív oldala is ennek.
Azt, hogy bírjátok? - Mindig is választ akartam kapni ezekre a kérdésekre, de eddig nem volt lehetőségem rá, most meg itt ül mellettem a sexy lehetőség.
- Az elején kemény volt, és elviselhetetlen. De
már megszoktuk, hogy mindig mosolyognunk kell, még ha a legszörnyűbb napunk is van. Arra is rájöttünk mit kell tennünk, hogy ne ismerjenek fel minket az utcán, vagy ha boltba megyünk.
- És nem nyomasztó érzés, hogy mindenhová testőrökkel kell menni. Vagyis szinte minden hova. - Megnyomtam a szintét a nyomatékosítás miatt. Ő csak elmosolyodott.
- Egy ideig fura volt, most pedig már haverként tekintünk rájuk. Főleg Paulra, azt hiszem az agysejtjeit már legyilkoltuk. Neki többet nem árthatunk. Láttad már mekkora karja van? - Kérdezte erőltetetten, én pedig felnevettem. Megnyomkodtam az ő karját.
- Hát a tiédnél biztosan nagyobb. - Viccelődtem vele.
- Hé, azért foglalkozom a sexgod testemmel oké? - Nevetett, majd befeszített. Az enyhén átlátszó rövidújjú póló alatt tényleg látszottak azok az izmok. Megpróbáltam feleszmélni a pillanatnyi sokkból. Megnyomkodtam a felvillanó bicepszét.
- Elismerem tényleg izmos a karod, de szerintem egy olyan vasbeton sziklaszirt emberrel, mint Paul nem versenyezhetsz. - Egyszer már láttam azt a palit. Az mellett a busz mellett állt amivel a fiúk jöttek, onnan tudom, hogy ő volt az, mert rá volt írva a pólójára, én pedig leolvastam róla, mikor elsétáltam előtte.
- Ez végülis igaz. - Hátra dőlt, így már nem törökülésben ült mellettem, hanem a kézfejeire támaszkodva nézte a csillagos eget. Én továbbra is a lábamat kinyújtva kissé begörnyedve néztem ugyan azt, mint ő. Pár percig így ültünk és vizslattuk a számomra megnyugvást jelentő apró pöttyökkel tarkított ismeretlent. Aztán átkarolta a vállamat és a mellkasához szorította a fejemet, ezzel kiszakított a rémképek áradatából, amiknek a tesóm volt a főszereplője. Nem akarok még egyet elveszíteni, azt már nem élném túl. Ekkor vettem észre, hogy a könnyek amik az észre vétem nélkül kiszöktek, most Harry pólóján száradnak.
- Csak ne sírj. - Mintha a fejemben olvasna. Hazz nyugtató szavai nagyon jól estek, de a nagy lyukat a mellkasomban ez sem gyógyította be teljesen.

Talán pár óráig ülhettünk úgy ott a tóparton. Csak beszéltem. Magam sem értem, hogy miért eredt meg a nyelvem. Én nem vagyok ilyen. Rohadtul nem bízom az emberekben, még egy Harry fajtában sem, aki nem rosszakaró. Még csak két, két és fél hete ismerem, mégis beszéltem. Szinte mindenről, azért a balhés dolgokat szépen ködösítettem, ezért jár a pacsi nekem. De Harry türelme volt, néha bele kérdezett, máskor csak simogatta a hátam, vagy kitűrte az arcomba omló tincseimet, esetleg letörölt néhány könnycseppet. Aztán ő is mesélt. Az életéről, a gyerekkoráról, a családjáról, hogy mit érez most, hogy milliók szeretik őt. Szóval mindenről dumáltunk, órákig csak locsogtunk egymásnak, emlékekről, álmokról, téveszmékről. Az, hogy elterelje a tesómról kreált szörnyű dolgokat elhessegesse a fejemből sikerült neki. Azt hiszem egy életre megjegyeztem az illatát és, hogy hatalmas kezei és piszok hosszú ujjai vannak.
- Kezd hűvös lenni, gyere segítek felállni. - Nyújtotta a jobb kezét felém, elfogadtam, majd leporoltam a fenekemhez és a lábamhoz tapadt fűszálakat. A 13-as szoba felé menet megfogta a kezem, összekulcsolódó ujjaink indokolatlan hőt árasztottak szét a testem minden szegletében.
- Aludj, holnap sokat kell majd takarítanod. - Mondta poénosan. Gúnyos fejet vágtam majd erősen magamhoz szorítottam a nagy göndört.
- Köszönöm. - Súgtam bele a mellkasába. Igen, csak odáig értem neki, pedig nem vagyok alacsony...
- Akármikor. - Majd még jobban magához szorított. Kissé eltolt magától, mélyen a szemembe nézett, nyomott egy puszit a homlokomra, majd elment. Remegő térdekkel csuktam be magam után az ajtót, nehogy felkeltsem a terror lényt.

Az ágyamhoz sétáltam, felmásztam a létrán, aztán felkapcsoltam az éjjeli lámpát lerúgtam a cipőm, átvettem a pizsamám. Fura illata volt. Az elmúlt pár órában elszoktam a saját illatomtól. Bizarr, Harryé jobban tetszett, mint a sajátom. Pedig nálam jobb illatú ember kevés van. Ez volt az első éjszaka, amikor Stylesról álmodtam.

Reggel kótyagosan ébredtem. A múlt éjjeli eszmecserém eléggé leszívta a szellemi oldalamat. Ásítottam egy hatalmasat, aztán egy kiadósat nyújtózkodtam. Megvakartam a fejemet és egy jót büfiztem. Hú, ez már igencsak kellett. Gyorsba felöltöztem, aztán összeszedtem az emberkéket a reggelizéshez. A két gyökér mindig elfelejti, hogy nekik kell elmenni. Miután meghozták, a társalgóban szétosztottam, igen, nekem kell osztogatni, mert érdekes módon valahogy mindig kevesebb lesz egyel. Az elmúlt napokban így csináltuk és valahogy így mindig megvan mind. Na mindegy. A reggeli most műanyag tányéron érkezett, műanyag villákkal és egy szelet kenyérrel. Azt eddig is tudtam, hogy ez más menza, mint máshol, de azért ez már
tényleg nagyon furcsa. Gonzi társaságában kiültem egy padra az udvaron. Szalonnás tojásrántotta volt. Szalonnás tojás oohh yeah. (Phineas és Ferb ~szerk.megj. :D) Éppen a fejemet támasztottam a padon és próbáltam nyitva tartani a szememet, amikor egy irritáló hangtól azonnal felébredtem. Sally nyüszített nem olyan távol tőlünk.
- Ez az izé hizlal! - Ah, jaj ne már. Felálltam. Ez a pár hét nyavalygás betöltötte azt a bizonyos poharat. Ez már a sokadik étkezés amit kihagy.
- Figyu kicsi rigó, ha éhen akarsz dögleni, akkor hajrá. Éheztesd megad. Leszarom. De ne itt, takarodj haza, szólj anyukádnak, hogy salátán meg katyvaszokon élj. - Tapsoltam kettőt és a buszok felé mutattam. Nem kiabáltam, miért is tettem volna? Nem vagyok dühös, csak frusztrált. Visszaültem, a padhoz és azon gondolkodtam, vajon Leo mit tenne most.

Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy hiányzik a nővérem, és vissza akarom kapni őt.