21~ ...Ne engedd el...

 Halihó! Ím, újra itt a meglepetések tárháza! Olvass, komizz, kövess ééés olvass! ;)

*Leona*
 Majd újra eszméletemet vesztettem. Így ment ez határozatlan ideig. Először az eget, majd később két-három ismeretlen embert láttam magam körül, csipogást hallottam, fájdalmat éreztem, majd újra elájultam.
 Minden nagyon békés volt. Nem éreztem semmit, nem hallottam semmit, nem láttam semmit a külvilágból. Egy férfi alak közeledett felém a határtalan semmi közepén. Szikár volt és szomorú, ugyanakkor láttam, hogy örült nekem. Egy papírt nyújtott felém, amire ez volt írva: ...Ne engedd el... Nem értettem. Mégis mit nem szabadna elengednem? Aztán hirtelen Tylerben találtam magam. Versenyeztem. Nyertem. Az út közben minden táblára az volt írva: ...Ne engedd el... De rohamosan száguldottam egy rövid móló felé, és az autó egy szempillantás alatt a levegőben volt, és zuhant a víz felé. Következő kép egy virágos réten volt. Bármerre néztem horizonttól-horizontig fű volt és virág. Csak a közelben volt egy pad, amin egy férfi ült és nyújtotta felém a kezét. Amint közelebb és közelebb értem hozzá egyre láthatóbbá vált. Először a keze kergette el a homályt.A férfi ujjbegyei kemények voltak. Megfogtam és lassan a válla felé simítottam a kezem, hogy így odatalálok hozzá, de a karja hosszú volt. Csak mentem, mentem és mentem, de még nem értem oda hozzá, s közben mind végig csak ezt hajtogatta: ... Ne engedd el..., de nem csak ő mondta. Ahányszor léptem, minden lábnyomom visszhangozta, ne engedd el, ne engedd el!! Féltem. Nem értettem semmit, majd mikor hátra néztem láttam, hogy a sötétség elnyelt mindent mögöttem, és bármennyit is mentem a férfi csuklóját fogtam csak, míg végül ő is megfogta az enyémet, és hirtelen magához rántott.

 - Én nyertem, Izz! - Mondtam az ágyamban, csaknem rajtam fekvő tesómnak az undorító kórházlámpák fényénél, amik egyenesen az arcomba világítottak, mintha így akartak volna felébreszteni. Ekkor láttam, hogy nem a húgom fekszik mellettem, hanem egy rég halott ember. Sikítoztam, és ekkor kipattantak a szemeim. Láttam, hogy Niall ül mellettem és a kezemet fogja . Nyilván nem én voltam a legnyugisabb beteg a kórházban.
    - Te már valós vagy? Mondd, hogy élsz! - Mondtam neki, és az idő közben odasuhanó testvéremnek. Mikor láttam, ahogy elmosolyodnak, rögtön tudtam, hogy nem álmodom, bár a valóságban a lámpák még jobban világítottak, és az utolsó álomban a halott ember a valóságban a műtött karom volt.
    - Megijesztettél. - Mondta Izzy, majd gyengéd csókot nyomott a homlokomra. Felemeltem a kezem és és megsimogattam az arcát. Kicsordult egy könnycsepp a szememből.
    - Izz, én... Sajnálom. Én azt hittem.. Sajnálom. - Mondtam szomorúan. - De tudod, milyen jó érzés volt? Száguldani, elfelejteni mindent? Hihetetlen! - Ekkor már izgatott voltam. - A kalózom lopott egy kis szerencsét. - Erre mind a ketten nevetni kezdtünk.
    - Milyen kalóz? - Kérdezte Niall.
    - Az én kalózom olyan, mint egy őrangyal, de mivel mindenkinek az van, nekem kalózom lett. Ő kevésbé becsületes, így ellopja nekem, amire szükségem van. Gondolj bele, ahogy az őrangyalok sorban állnak a fehér kis rucijukban, előre nézelődnek a különböző asztalok felé, amikre ez van írva: szerencse, jókedv, becsület, jó álom..stb. Nos, ha az én angyalom a baleset pillanatában épp sorban áll a szerencse pulthoz, én meghalok, de mivel ő egy kalóz, odaoson, elcsen egy kis szerencsét az egyik jó tündér kezéből és elhozza nekem. - Én ezen csak vigyorogtam, Niall pedig egy ideig a hülyeségem általi sokkban állt, majd ő is elmosolyodott.
    - Nem vagy normális. - Nevetett. Mikor újra a tesómhoz fordultam már Harry is ott volt mellette. Én egy ravasz mosolyt engedtem feléjük.
    - Jól van a lábujjad? - Kérdezte Harry. Erre megint nevettem. Niall furán nézett rá, Izzy pedig mosolygott.
    - Jól. - Mondtam nevetve. - Ohh, gyerekek!! Hol van Chad? - Erre senki nem akart válaszolni. Főként
azért, mert a srácok nem is tudták ki az, Iz pedig.. Nos ő nem nagyon szívleli, de csak kinyögte!
    - A szomszéd szobában. - Mondta és láttam, hogy nem szabad többet kérdeznem, mert a végén dráma lesz.
 Mint ahogy az ránk vall, a kórház a mi nevetésünktől zengett, gondolom azért jött be egy nővér, és tessékelte ki szépen onnan a többieket. Niall maradt utoljára. Megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett és kistartolt a kórteremből a többiek után. Csak ekkor vettem észre, hogy valójában abban a szobában ketten vagyunk. Még egy lány. Felé fordultam és megpróbáltam felülni, ami hatalmas fájdalom árán 5 perc elteltével sikerült is.
    - Szia. - Mosolyogtam rá, miközben a bordáimat szorongattam. - Nagyon szép vagy. - Mondtam, mert nem akart vissza köszönni. Reménykedtem, hogy kicsit megtörik.
    - Szerencsés vagy. - Mondta. - A nevem Lilly.
    - Szia Lilly. - Mosolyogtam újra. Olyan jó kedvem volt. Legszívesebben azonnal vissza mennék a táborba. A tábor... Bakker! - Mióta vagy bent?
    - Holnap megyek ki.
    - Elég szűk szavú vagy. Csak nem bántottalak meg? - Kérdeztem, de ez lehetetlen volt, ugyanis soha nem beszéltem vele, de jó kedvem volt, és akkor kedves vagyok.
    - Nem, csak... - Elcsendesült, majd hirtelen kitört belőle - Te is láttad, hogy észre sem vettek?
    - Kik? - Kérdeztem.
    - A srácok. Nem is törődtek velem. - Mondta szomorúan. Szegééényke!
    - Ismered őket? - Derült fel még jobban az arcom, bár ezt csak azért kérdeztem, mert 1000bunkó dolog mellett ez volt ez egyetlen értelmes válaszom erre.
    - Nem, de tele van velük a falam. - Remek, csak ne sikíts!!!
    - Hát.. Bemutathatlak nekik. - Mondtam, majd a lány gyorsan felült az ágyára és felderült az arca.
    - Komolyan? Megtennéd ezt értem?
 Ezek után órákig beszélgettünk. Izzyéket nem engedték vissza, de Lilly felvilágosított, hogy mikor jön a nővér, feküdjünk vissza és vágjunk szenvedő fejet, és akkor minden rendben lesz. Nem nagyon értettem, hogy mi baj lenne akkor, ha mosolygok, de vissza feküdtem, mikor jött a nővérke, majd mikor kiment újra felültünk. Elmesélte, hogy a nővérek szeretik a zenét, ezért néha zenét hallgat. De amikor a fiúkról beszélt!

Nem lehetett lelőni. Szőke haja aranyosan ficánkolt a körül a szép arc körül, amit keretezett, mikor nevetett. Tizenhárom éves lehetett a lány, de mikor elmesélte, hogy amikor a szülei elváltak nagyon nehéz volt neki, mert  anyukájához került, de ő apukájához akart, mert az anyuja nagyon keményen neveli, néha meg is üti, és annak köszönheti, hogy átvészelte azt az időszakot, mikor anyukája a válás miatt még feszültebb volt, hogy rátalált a One Direction-re megszakadt a szívem. Hogy lehet,  hogy egy olyan pici lány azért nem válik nagy korára egy depressziós libává, mert létezik az 1D?
 Este korán jött be a nővérke, ekkor Lilly már aludt, és bekísérte az én édes, aggódó látogatóimat. Mikor kiment ennyit mondott: 10 percet kapnak.
    - Flex merre van? Épp egy új autót üt nekem össze az új garázsomban? - Erre semmi választ nem kaptam.
    - Megengedték, hogy egy ember itt maradjon veled éjszakára. - Mondta a tesóm. - Kint kisebb vitába keveredtünk ki legyen az. Válassz. - Utálok választani. Főleg a számomra legtöbbet jelentő két ember közül.
    - Nem gond, ha Niall marad? - Kérdeztem óvatosan. Lehet, hogy nem is akart bent aludni a kórházban. De végül lerendeztük ezt az ügyet, így Niallnek adtak a nővérkék egy párnát, és a kanapéra ült, amíg a többieket kitessékelték. Nem közölték hol alszanak, de biztos megoldják. Mikor kimentek újra megpróbáltam felülni a kórházi félhomályban, de Niall azonnal felpattant és megpróbált visszanyomni, de megfogtam a karját és felhúztam magam. Erős karja volt. És szőrös. Az erőlködésre borzalmasan fájtak a bordáim és a kulcscsontom. Felszisszentem.
    - Feküdj vissza. Nem engedik, hogy felkelj. Nézz magadra! - Könnyedén megfogta az arcom, és rám mosolygott. Majdnem elolvadtam. Hihetetlenül szexy, mikor mosolyog.
    - Nem fekszem. Látod őt? - Kérdeztem, és mögé mutattam, egyenesen Lillyre. - Az ő neve Lilly, 13 éves, és a ti dalaitok segítettek neki abban, hogy most nem depressziós. - Niall először nem értette mit akarok, így folytattam. - Megígértem, hogy bemutatlak neki. - Vigyorogtam, majd leugrottam az ágyról. Megszoktam, hogy magas helyekről leugrok, de ez nem volt jó ötlet. Rántottam magammal az infúziós állványt, nem mellesleg kicseszettül fájtam mindenhol, ahol csak lehetett. Niallbe kapaszkodtam, és ő kísért a kislány ágyához is.
    - Lilly! Egy barátom beszélni szeretne veled. - Mondtam és óvatosan rázogattam. Mikor felébredt elkerekedtek a szemei, szája sikolyra nyílt, de Niall a mutatóujját a szája elé tette.
    - Shh! Ne kelts fel senkit. - Mosolygott. - Hogy vagy Lilly? - A lányt ekkor még nagyobb öröm töltötte el, mint mikor mesélt arról, mennyire szereti a srácokat. " Harry a kedvencem, de a többiek is olyan cukik" - mondta.
    - Én.. Jól. Én jól vagyok. Reggel engednek ki. Azt hittem nem... Azt hittem csak kamuzol. - Fordult felém.
    - Hát... Mivel reggel mész haza, máskor nem tudtok megismerkedni. - Mosolyogtam. - Niall, segítesz vissza ülni az ágyamra? - Kérdeztem, és ő segített. Szépen helyére rakta az infúziós állványt, én pedig lefeküdtem és magamhoz húztam. - Beszélgess vele, annyira szeret titeket. - Suttogtam a fülébe, majd adtam neki egy puszit, ő pedig megkerülte az ágyam és leült egy székre Lilly mellé. Én fekve néztem végig a szobán. Eddig nem is érdekelt milyen, csak egy kórház volt. Ekkor néztem meg a kórtermet. Zöld falak, undorító lámpák, amik ha világítanak még undorítóbbak. Nekem jobbra egy ablak lehúzott redőnnyel, alatta a kanapé, balra pedig Lilly ágya, pár szék és az ajtó volt. A folyamatos csipogás nyugtató volt, és a szemeim egyre nehezebbek lettek.
 Egy esőerdőben jártam. Mellettem vadállatok voltak, én pedig a kórházi ruhámban bolyongtam a sűrű aljnövényzetben. Egy hangot követtem. ..Ne engedd el... Bár ezt már ezerszer hallottam, álmomban még egyszer hallani akartam. Csak mentem, mentem, mentem, a hang pedig hol közeledett, hol távolodott. Vadállatok hada figyelte tisztes távolból a vonulásomat az infúziós állvánnyal. Mentem, de az útnak csak nem lett vége, és az eső is elkezdett esni. Valami megszólalt mögöttem. Egy állat üvöltése volt. Én menet közben hátra pillantottam, és abban a pillanatban zuhanni kezdtem az infúzió pedig szakadt ki belőlem. Ekkor felkeltem. Bár a gép megállás nélkül csipogott, úgy vert a szívem, senki nem kelt fel, és senki nem volt sehol. Felültem és elkezdtem leszedni a csöveket, amik a mellkasomra voltak ragasztva. Óvatosan leszálltam az ágyról, és magam előtt görgettem az állványt, miközben az ajtó felé sompolyogtam, és kijutottam anélkül, hogy bárki is meglátott vagy hallott volna. Mikor az órára néztem láttam, hogy 12.56 van, vagyis még éjszaka. Bekukucskáltam a tőlem balra levő kórterembe, és ott megláttam Chadet, amint gipszbe van egyik lába, és mind a két keze. Benyitottam hozzá, és odaültem az ágya mellé egy székre. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy nem szakszerűen jártam el. Ki kellett volna mindent próbálnom, mielőtt elindultam volna. Ha visszaléptem volna, mert rossz a fék, Chad most nem így nézne ki. Sokáig ott ültem mellette, és hogy úgy
mondjam vigyáztam rá. Nem tudom, hogy mi köze volt neki a balesethez, vagy hogy baleset volt-e, de ő is megsérült, így nem túl valószínű, hogy bármiről is tudott. Két-három óra múlva valaki benyitott az ajtón. Nem érdekelt ki az, egyre csak bocsánatot kértem az előttem fekvő fiútól. Gondolatban. Ekkor valaki megölelt hátulról és én sírva fakadtam. Megfordultam, felálltam, és Niallhez bújtam. Ott zokogtam a karjai között.
    - Én nem így terveztem. - Hajtogattam.
    - Tudom. -Mondta és tovább ölelt. Éreztem ahogy simogatja a hátam és egy puszit nyom a hajamra. - Nagyon megijedtem még ha ezt nem is nagyon hiszed el. Féltelek. - Mondta, és egy kicsit erősebben fogott, én pedig még jobban sírtam. Úgy éreztem fényévekig állunk így, mikor szapora sípolást hallottam a szobámból, - ami hangosabb volt az enyémnél- amire felkaptam a fejem és arra felé rohantam. Mikor beértem egy csomó ápolónőt láttam, s egy orvost. Számomra értelmetlen dolgokat mondtak egymásnak. Szaturáció, gyógyszerek nevei, valami baj volt a vérnyomással is. Lilly körül állt az összes dogozó ezen az osztályon, de az anyukája nem volt vele. Újra kicsordultak a könnyeim. Reggel megy haza, Kalózom, kérlek, lopj neki életet! - Kérleltem magamba a kitalált védőszentemet. Odaálltam a kislány ágya mellé és megfogtam a kezét, amíg a nővérek és az orvos ott sürögtek. Én sírtam, Lilly ide-oda rángott. Megszorította a kezemet, és ennyit mondott:
    - Köszönöm. - Majd egy végeláthatatlan sípszó és egy zokogó lány egy fiú karjai közt.