23~ Megnyugtatna, ha nem nevetnél ki...

Helihó! Bocsi, hogy ilyen későn :). Jó szórakozást!

*Leona*
 "Sajnálom uraim, önök nem vehetnek részt a túrán." - Hallottam a hajó felől miközben fél kezemben egy szatyorral közeledtem a mólóhoz. Ott állt a kapitány és a nyanyóca is. Láthatólag nem akarták felengedni a srácokat.
    - Mi a probléma? - Kérdeztem mikor a hajóhoz értem. Nem volt valami óceánjáró, de a célnak megfelelt. Europhis volt a neve. Niall gyors odalépett hozzám. Puszit nyomott az arcomra és elvette tőlem a szatyrot.
    - Látja? Rám szükség van itt! - Átkarolta a derekam.
    - Nem! - Mondta a vénasszony. - Önöknek órát kell tartaniuk! - Ennek szemmel láthatólag nem örültek.
    - Mi lenne, ha az összes gyerek hajókázni menne? - Vetette fel az ötletet Lou.
    - Rendben! - Mondta az öreg nyanya. - Ön arra a hajóra, ön arra....- Mutogatott a fiúkra. - A hajón tartják meg az órákat.
    - De miért? - Liam kiakadt. - A csoportoknak jár a kikapcsolódás. Az esti órák meg lesznek tartva.
    - Mint önök is tudják, a sárga csapat nagyon le van maradva a melléjük kirendelt felügyelők távolléte miatt. Ezt be kell hozni! A többi csapat is lemaradt a nyári tervhez képest, és már nyakunkon az ősz! - Kiabált velünk a nő.
    - A gyerekek nem azért jöttek ide, hogy túlhajszolják őket! - Szóltam bele dühösen. Nyári terv? Nem málhás szamarak, hogy nyáron is dolgozniuk kelljen. - A tábor úgy van kialakítva, hogy mindenki azt csinálja, amit szeret, de ha rá van kényszerítve, hogy éjt nappallá téve mást ne csináljon, a gyerek megunja vagy megutálja azt amit csinál. Ezen a hajón még egy csapat elfér.
    - Ki maga, hogy kioktasson engem? - Háborodott fel a banya. - Maga nem parancsol nekem! Irány a hajó és indulás! - Niall keze ökölbe szorult a derekamon.
    - Igaza van. - Szólt közbe Harry és mosolyogva biccentett nekem. Megfogtam Niall kezét a derekamon, kibontottam a szorításból és megsimogattam. - A tábort azért szerveztük, hogy a gyerekek jól érezzék magukat. Nem azért, hogy megutálják a zenét. Három hajó elég lesz. Niall és én ezen leszünk. - Louék felé fordult. - Ha nem gond. Ti osszátok el. - Vigyorgott.
    - Nos, ha már így ráérünk pakoljunk, oké? - Mondtam. - Niall, azt légyszíves tedd be a vezérfülkébe. Hoztam egy kis útra valót a kapitánynak. - Rámosolyogtam. Ő egy gyors puszit nyomott a számra és felment a hajóra.
    - Segítesz nekem? - Kérdeztem Hazzát.
    - Szabad a karját hölgyem? - Nyújtotta a bal karját, hogy karoljak belé.
    - Szívesen, de kényelmesebb lenne a másik oldala. - A törött kezemre mutattam. Ő felajánlotta a jobb karját és visszaindultunk a táborba.
    - Izzy merre van? - Kérdezte, miközben kerültük ki az udvaron tébolygo kölyköket.
    - Ő a hajón ugráltat mindenkit. Rám maradt a pakolás és a szárazon való parancsolgatás. Mi történt ott nálunk? - Mosolyogtam rá. - Valami megváltozott kettőtök között.
    - Mi van a szatyorban, amit Niallel küldtél fel? - Kérdezte, hogy elkerülje a válaszadást.
    - Egy kis szeszes ital és nápolyi. A kapitánynak. Ugye megcsókoltad? - Elpirult.
    - Meg. Én...
    - Kedves uram, itt is vagyunk. - Mondtam hirtelen egy kicsivel a házam előtt, hogy ne kelljen magyarázkodnia. - Nos. Én hozom ezt. - Megemeltem egy nehéz szatyrot, amit le is kellett tennem. - Nem, ezt te hozod. - Mosolyogtam és a már említett dolog felé mutattam. - Ha odaadod nekem azt a dobozt
akkor mehetünk is. - Ő becsúsztatta a hónom alá, ahogy kértem és visszamentünk a hajóhoz, ahol már Niall várt engem és elvette tőlem a dobozt.
    - Na és ebbe mi van? - Kérdezte és megpróbált belelesni mire én a kezére csaptam. - Meglepi..
    - És hová tegyem?
    - Add oda nekem, vedd el Harrytől a szatyrot és vidd a konyhának nevezett asztalhoz.
    - Harry erős fiú és egészséges, majd...
    - Csak vidd, kérlek. - Mikor Niall felért a hajóra Hazzához fordultam. - Izzy több, mint valószínű, hogy a hajó seggében van. Keresd csak meg és csókold meg még egyszer. - Kacsintottam mosolyogva, ő pedig nevetve ment amerre mondtam.
    - Mindenki, BESZÁLLÁÁÁÁS! - Kiabáltam a megmaradt sárgának, ugyanis a pirosok már fent voltak. - Iris, várj egy kicsit! - Mondtam a lánynak. - Láttad Marilynt?
    - Hát, nem rég szóltam neki, hogy jöjjön. Szerintem már a hajón van.
    - Köszönöm. Szólnál Niallnek, hogy keresem?
    - Persze. - A lány felfutott a pallón.
 A helyzet az, hogy a hajó nem tudott teljesen a móló mellé jönni, mert valami vas áll ki a vízből, így sokat kell sétálni egy vékony fadarabon. Bár az láthatólag hat embert is elbír, és 2-3 ember elfér egymás mellett én betegesen félek a víz felett átívelő vékony, korlát nélküli utaktól.
    - Baj van? - Kérdezte, mikor ideért.
    - Nem baj, kisebb probléma. Ide jönnél kérlek? - Ő lejött a hajóról és várt. Én aggodalmasan fürkésztem a rést a móló és a vitorlás között. - Hát, tudod... Én... Szóval segítenél átmenni?
    - Csak nem félsz? - Vigyorgott. - A rendíthetetlen Leona Scott fél a hajóktól?
    - Ez nem vicces. Én nem a hajóktól félek, hanem az átmenettől a hajó és a szárazföld között. Tekintve, hogy nincs itt semmi, amitől biztonságban érezhetem magam gondoltam te segíthetnél ezen. - Kérő tekintettel meredtem rá.
    - Gyere. - Mosolygott. Megfogta a bal kezem és átkarolta a derekam. Felléptem a pallóra. - Óvatosan, nehogy beleess! - mosolygott. Én egyre a lábunkat néztem, hogy tényleg a fára lépjek. - Ne nézz le. Attól sokkal rosszabb. - Elengedte a bal kezem és felemelte a fejem. Én becsuktam a szemem, mire ő elnevette magát.
    - Niall, én félek. Megnyugtatna, ha nem nevetnél ki.
    - Jól van. Bocs. - Elém lépett. -  Nézz a szemembe. Ne a lábad nézd. A szememet. - Egyre ment hátra maga után húzva engem is. - Mindjárt ott vagyunk. Pár lépés. Éééééééés ez már a hajó. - Mosolygott. Hozzá bújtam.

    - Köszönöm. - Mondtam megkönnyebbülten.
    - Szívesen drágám. - Nevetett és egy puszit nyomott a hajamra. Én engedtem a szorításomból és azokba a gyönyörű szemekbe néztem.
    - Elrendezem a srácokat, de utána beszélnünk kell. - Elindultam a piros csapat elnökéhez, aki a hajó oldalát támasztotta. Barátságosnak tűnt, és az is volt. Megbeszéltük, hogy mi lesz a hajóút során. Legelőször is hagyjuk kicsit kibontakozni őket, majd zenélünk egy kicsit, aztán fürdünk. Legalábbis én mondtam neki, hogy ezt terveztem, ő pedig beleegyezett.
    - Remek, nekem úgy sem volt időm tervezni a hajóútra. - mondta. Kb. 22-23 éves lehetett, és piszokhelyes. - De még be sem mutatkoztam. Patrick vagyok. - Nyújtotta felém a kezét. - Te vagy az idősebb iker, ugye? Sokat hallottam rólatok.
    - Mind pletyka! - Vágtam rá mosolyogva.
    - Az kár! Ugyanakkor ezek szerint szingli vagy, ha jól sejtem. - Ravaszan mosolygott rám.
    - Tudod mit? Játszunk olyat, hogy te elmondod nekem, hogy mit terjesztenek, én pedig megerősítem vagy megcáfolom.
    - Remek. Akkor... - Elgondolkodott. - Kezdem az elején. Első este meztelenül beugrottál a tóba, hogy felfigyeljenek rád? - Elkerekedett a szemem.
    - Nem.. Aljas rágalom! Fehérneműbe voltam, és azért ugrottam bele, mert valaki segítségért kiáltott. - Patrick mosolygott és folytatta. Sok felháborító pletykát közölt velem. Én valamennyit megcáfoltam vagy helyesbítettem. Az utolsó tényleg felbosszantott. - A tábor lakói azt terjesztik rólatok, hogy egy éjszaka te és a húgod lefeküdtetek a fiúkkal. Mármint...- Niall felé biccentett és megköszörülte a torkát.
    - Biztosíthatlak, hogy nem feküdtünk le senkivel sem. Legfőképp velük nem. - Kedvesen mosolyogtam.
    - Ezek szerint van esély rá, hogy meghívjalak egy zacskó chipsre? - Előhúzott egy zacskó chipset, mire én felnevettem.
    - Aranyos. - Mosolyogtam, majd mögém pillantottam. - Tudod én diétázom, de talán egy pár szemet elfogadhatok. - Ő kibontotta a zacskót, és engedte, hogy először vegyek. Nem zavartattam magam és vettem egy kisebb marékkal. - Nekem összesen ennyi. - Mosolyogtam rá és bekaptam egy szemet. Pár percet beszélgettünk, és mikor már a legjobban éreztem magam Patrickel, Niall odasétált hozzám és vett egy szem chipset a kezemből.
    - Örvendek! - Mondta újdonsült barátomnak és kezet ráztak. - Kicsim, indulunk. Kapaszkodj. - mondta és két kezével közrefogott. Niall és a hajókorlát között álltam. Én is megfogtam egyik kezemmel a korlátot. A hajó elindult. - Hát nem remek lány? - Mondta Patricknek.
    - De, igazán jó vele beszélgetni. - Kedve kicsit rosszabb lett. - Most ha megbocsátotok, közölnöm kell a programot a gyerekekkel.
    - Jó ötlet! Megtennéd, hogy a sárgáknak is elmondod, amit megbeszéltetek? - Mondtam gyanakodva.
    - Hát persze! Leona, örülök, hogy megismertelek! - Mondta Patrick és megcsókolta azt a kezemet, amelyik nem volt gipszben.
    - Én is, és köszönöm. - mondtam, ő pedig már el is tűnt. - Mire volt ez jó? - Kérdeztem Niallt kicsit felspannolva.
    - Beszélni akartál velem. - Gyanakodva néztem rá. - Na jó! Féltékeny voltam. - Elmosolyodtam. - Ne vigyorogj, csak azért vallom be, mert nem akarok veszekedni. Mit akartál mondani?
    - Tudod, mielőtt elmentem volna mondtam sok hülye dolgot... - Niall elmosolyodott.
    - Ééés?
    - És.. Bocsánatot szeretnék kérni. Tudod, idegesített a mentős és kissé feszült voltam már csak azért is, mert nem táncolhattam rendesen. Szóval.. Bocsánat.
    - Hm... - Mérlegelte a bocsánatkérésem. - Tudod, mikor hallottam, hogy valami bajod esett engem nem érdekelt, hogy te valamikor azt mondtad, hogy fulladjak meg, esetleg felajánlottad, hogy segítesz, hátha nem sikerül. - Elnevettük magunkat. - Szóval engem csak az érdekelt, hogy melletted legyek. - Elmosolyodott.
    - Hát.. Mást nem is vártam tőled. - Mosolyogtam. Niall egyre közelebb húzott magához. Már csókra nyíltak az ajkaink, mikor Niall mosolyogva elengedett.
    - Vicces! - Mondta, miközben a nadrágját tornázta vissza magára.
    - Ideje zenélni. - Mondtam és rácsaptam a fenekére.
 A vitorláson mindenki oda ült ahová tudott. A szerencsésebbek padra, mi többiek a fedélzet padlójára ültünk. Egy darabig senki sem szólalt meg. Egy gitár sem szólt, egy árva lélek sem énekelt. Majd megtört a csönd. Mellettem egy sokat hallott hang egy ugyanolyan szexy testben, mint az enyém, elindította a zenés délutánunkat. Először a tesóm, majd Niall és így sorra, minden énekelni tudó ember megszólalt. A zenészek zenéltek. A táncosok pedig ültek és jobbra-balra dülöngéltek. Énekelni nem akartam, mert minden ember elszégyenli magát jó hangú emberek társaságában, így voltunk páran, akik csak élvezték a zenét, de nekem ezt nem volt elég. Felpattantam Niall és a tesóm mellől és elkezdtem táncolni. Mivel mindenki csak nézett engem behúztam pár táncost magam mellé, aztán pár énekest, és a húgomat, de addigra vége lett a zenének. Izzy egy kicsit lassabb számra váltott és Niall felé sandított, de én először Harryt cibáltam oda
az ikremhez, és csak aztán kértem fel Niallt. Végül az egész hajó táncolt. Volt aki egyedül, volt aki a párjára borulva, de a pillanat gyorsan elmúlt. Dalt dal követett és mindenki táncolt, majd Harry hirtelen felkiáltott.
    - FÜRDÉÉÉS! - Kiabálta, majd belehajította a tesómat a vízbe.

22. ~ - Természetesen. - Válaszoltam szélesen vigyorogva,

Sziasztok, az előző részem (20.) nagyon összecsapott lett. Kérlek nézzétek el nekem, olvassatok szorgosan, hiszen itt a következő rész. Ha bármi kérdésetek/kérésetek van twitteren feltehetitek, vagy akár kommentben. Jól esik, hogy napról napra nézegetitek a blogunkat. Pusza. ~ Reaa

*Izzy*

- Hogy a francba került egyébként az autóm a parkolóba, ha busszal jöttünk? - Néztem vádlón a kórházi ágyon fekvő nővéremre, ő csak sejtelmesen elvigyorodott és legyintett egyet törött kezével.
- Jobb, ha nem tudod. - Válaszolt.
- Ha belemertél ülni az autómba, esküszöm kiütlek a divatból, cseszed. - Háborodtam fel, aznap sokadszorra.
- Mondom, jobb, ha nem tudod mit keresett ott. - Ködösített tovább Leo. Azt hiszem igaza van, az ügyeibe régóta nem dugom az orromat, és különben is jelenleg rokkant.

- Megtennéd nekem, hogy a cuccaimat elhozod a lakásról? - Kérdezte hosszas hallgatás után Leona tőlem, egy ártatlan mosoly kíséretében.
- Nem. - Mondtam szarkasztikusan. Felálltam az addigi ülőhelyemről, a kezemet pedig Harry felé nyújtottam. Ő megfogta azt, és az ajtóhoz léptünk, mikor Hill utánunk szólt:
- Cukik vagytok együtt. - Hallottam a hangján, hogy ütődötten vigyorog, ahogy Niall elfojtott nevetését is észleltem, megfordulni pedig nem mertem, hátha meglátják a pírt az arcomon. Megszorítottam tehát Hazza kezét és kiléptünk az ajtón, ő gondosan bezárta maga mögött az ajtót, én pedig felnéztem rá. Eszembe jutott, hogy néhány hét alatt mennyi minden történt velünk, veszekedés, félelem, nevetés, verekedés, ölelések, beszélgetés, együtt alvás, részegség, mosolyok, de a kapcsolatunk elmélyítése még a levegőben volt. Meg ott van Zayn, tudom, hogy ott van neki Perrie (Pirike... ~Szerk.megj.) és, hogy valószínűleg tökre szeretik egymást, de azért mégis. Vele kapcsolatban is sok dolog történt, amiről azóta egyikünk sem beszélt, és szerintem nem is fog, de én azért kíváncsi lennék mi játszódott le az agyában akkor és ott a fürdőben. Mind a ketten zűrösek, de legfőképpen ellenállhatatlanok. Zayn talán csak egy megértő barát lesz a szememben, míg Harry most is itt van mellettem, fogja a kezem és talán soha el sem engedi. Összekulcsolt ujjainkra néztem, a kézfejem elveszett az ő hatalmas mancsában, de nem érdekelt, megszorítottam, lepillantott rám, és egy szelíd mosolyt véltem felfedezni a szája szélén megbújni.

Az autóhoz érve, el kellett szakadnunk egymástól, addig amíg be nem ültünk az ülésekre.
- Ha most is olyan elmeroggyantan akarsz vezetni, akkor jobb, ha én vezetek. - Nézett rám kérlelően, bár kissé gorombán.
- Felejtsd el, haver. Ez az én autóm, úgy vezetek benne ahogyan akarok, a te autódban pedig te döntesz. - Néztem rá enyhén mérgesen. Ő védekezőn felemelte a két kezét, mint egy kisgyerek akire rászólt az anyukája, hogy ne egyen több csokit ebéd előtt. - Azért mondom. - Zártam rövidre a témát. Gyorsan megérkeztünk a Reno-i házunkhoz, a kocsi feljáróra parkoltam, majd kiszálltam, megvártam, míg a kísérőm is bezárja maga után az ajtót, és lezártam az autót. Elmerengve sétáltam végig a macskaköveken, eszembe jutott, amikor először sétáltunk ezen a keskeny kis utcácskán, elmosolyodtam az emlék láttán. Két tizenéves árva ikerpár áll egy nagy, barna tölgy ajtó előtt, kezük teli csomagokkal, szemük teli álmokkal és vágyakkal. A háttérben a költöztető autó, benne a bútoraik, gyermekkori tárgyaik, könyvek, amelyek rongyosra lettek
olvasva az évek során. Ezek csak tárgyak, mégis sokat látott világunk egy szeretett részét képezik. Aztán beléptünk az akkor még üres - mostanra zsúfolt - nappaliba. Bal kéz felőli üres placcot most szőnyeg, kanapék, fotelok, könyvespolcok, elektronikai dolgok és festmények díszítik. Jobb kéz felől akkor még csak az ebédlőasztalként szolgáló pult és üresen kongó konyhaszekrények töltötték be. Mára azonban csordultig tele vannak tányérokkal, poharakkal és bögrékkel. Már extravagáns tűzhelyünk is van, bár főzni egyikünk sem tud, mégis csak jól néz ki. Beljebb sétálva szemben van egy boltív, a boltíven túl van egy folyosó, ami jobbra kanyarodik. Ezen a folyosón vannak a szobáink és a fürdő is. Hiányzott az otthon illat, furcsa a tudat, hogy pár hét távollétet követően is ekkora honvágyam keletkezett.

Beléptem Leo ismerős, zöldre festett, kiposzterezett szobájába és a félig kipakolt bőröndökbe dobáltam azokat a ruhákat, amik elkódorogtak az itt töltött napok alatt, gyorsan körbenéztem, hátha van még valahol árválkodó darab. Amiket találtam még beledobáltam abba a bőröndbe, amiben volt hely. Összeakartam cipzárazni, de nem sikerült, az egyik lábamat hívtam segítségül, de úgy sem ment, így ráültem és teljes testsúlyomat használva sikerült az utolsó bőröndöt is összerakni. Harry dicsérően vigyorogva megtapsolt, én pedig felnevettem. Segített felállnom és kicipelni a tonnás táskákat.
- Kérsz valamit inni, vagy enni? - Kérdeztem mosolyogva. Csak azért tettem fel a kérdést, hogy ne tűnjek bunkónak, ugyanis a kiszáradás határán álldogáltam.
- Igen, köszi. - Nézett vissza rám. A hűtőnkhöz sétáltam, kihalásztam belőle egy-egy doboz coca cola-t, az egyiket odadobtam neki a másikat pedig felnyitottam, két kortyra kiittam a cukros üdítőt a dobozból. Hazz

hasonlóképp cselekedett. A dobozokat kidobtuk, aztán neki dőltem az ebédlő pultnak és csak bámultam Stylest. Közelebb lépet hozzám. Két kezét, hátra a derekamra helyezte, mélyen a szemembe nézett, kedvesen elmosolyodott, mintha csak beleegyezést várt volna a fel nem tett kérdésére. Karjaimat a nyakára kulcsoltam, ő pedig kezeit végig csúsztatta a fenekemen, majd a combomon állapodott meg. Egy könnyed mozdulattal a pultra rakott és gyengéden megcsókolt. Aztán újra és újra megismételtük, egyre hosszabban. Egymás szemébe néztünk, enyhén lihegve, a szívem majd kiszakadt a helyéről az adrenalin löket miatt, úgy véltem ő is így érzi magát. Tökéletes első csók volt. Elmosolyodtam, mire nyomott egy puszit a homlokomra.
- Izzy Scott, leszel a barátnőm? - Kérdezte félénken.
- Természetesen. - Válaszoltam szélesen vigyorogva, majd szorosan magamhoz húztam, belepusziltam a nyakába, ami váratlanul érhette, mert összerezzent az érintésem nyomán. Aztán újra megcsókolt.

* 2 héttel később*

- Lányok, vége a büntetésnek. - Láttam a boszorkány arcán, hogy kín kimondania ezeket a szavakat. Mi csak unottan álltunk a boszi íróasztala előtt és vártuk, hogy elmehessünk. - Irány kifelé és többé panaszt ne halljak rátok. - Biccentett az ajtó felé a nyanya, majd az órájára pillantott jelezve, hogy dolga van. Kiérve az iroda elé összepacsiztunk Leoval.
- Ezt is túl éltük. - Nevettem a nővéremre. Az elmúlt 2 hét nem volt túl eseményben gazdag, csak rájöttek, hogy Harry és én együtt vagyunk, Sally természetesen kiakadt. Hogy miért? Azt valószínűleg senki sem tudja. Talán, mert Niall és Liam után ő volt a kiszemeltje? Vagy esetleg én jöttem be neki? Naaa, az már azért durva lenne. Brr... Leot nem hagyják békén, mindenki tudni akarja miért van gipszben a karja és miért jár a vállára kötözött jéggel. Természetesen ő nem mondja el, hogy illegális autóversenyen tört ripityára a bal oldala. A fiúknak is csak búrkoltan mondta el az igazat, tehát a teljes sztorit ők sem tudják, és remélhetőleg nem is fogják. Talán majd 35 év múlva nevetve gondolunk vissza arra, hogy miből éltünk. Most még titok és az is marad. Harry szerelmesen sokkal cukibb, mint amúgy, jól áll neki ez a fajta érzelem.

- Hey, Izzy. Beszélhetnénk? - Lépett oda hozzám Zayn, miközben frusztráltan leste a reakciómat. Bólintottam, elengedtem Harry kezét és követtem Zaynt a tópartra. Sejtettem mi lesz a téma, de reméltem, hogy nem az lesz, amire gondoltam. Leültünk a homokos, kavicsos partra. Törökülésben ültem, amíg ő felhúzott térdekkel nézte egy ideig a tavat, majd felémfordult hosszas hallgatás után. - Nézd, ami pár hete történt a zuhanyzóban. - Habozott. - Tudod, csak hiányzott Perrie és csak a vágy és én... Szóval én egy kicsit összezavarodtam, gyönyörű vagy. De Harryé. Remélem örökké az övé maradsz, mert tényleg szeret téged és sosem bocsátana meg magának, ha elveszítene. - Elmosolyodtam, igaza van. Azt hiszem.
- Felejtsük el. Rendben? - Mosolyogtam rá biztatóan és a kisujjamat felé tartottam.
- Rendben. - Mosolygott vissza rám hálásan, összekulcsoltuk a kisujjainkat és megráztuk kétszer, amolyan
'Ígéred? Ígérem.' módon. Barna szemei még mindig az arcomat fürkészték, ahogy a beszélgetés alatt végig. Még hosszú percekig öltünk szótlanul, hol a tavat, hol egymást nézve, mindketten gondolatainkba merültünk. Én személy szerint azon agyaltam, hogy tegnap a melegszendvicsem miért esett le a földre, és hogy a kenyerek miért mindig a megkent felükre esnek. Szerintem neki eget rengetőbb gondolatai voltak, mondjuk, hogy mekkora egy vesekő, vagy, hogy a banánt miért hiszik sokan zöldségnek. Azta most azon gondolkodom, vajon ő min gondolkodik. Most meg azon, hogy azon gondolkodom, hogy ő min gondolkodik. De unalmas életem van.

Megszólalt a hangos bemondó, a csoport vezetőknek és a tanároknak gyűlés az előadó teremben. Zayn felállt, majd a kezét felém nyújtotta, azzal a szándékkal, hogy segít felállni, de a lábam elzsibbadt, szóval ez nem ment olyan könnyen. Amikor már biztosan álltam a lábamon, leporoltam a nadrágomat és levertem a port a western csizmámról és elindultunk a terem felé. Útközben csatlakozott hozzánk két csapat vezető, a többiekkel pedig bent találkoztunk. Harry és Niall között foglaltam helyet, automatikusan megfogtam Harry kezét ő pedig kérdőn nézett rám.
- Mi van? - Tényleg nem értettem miért néz így.
- Hol voltál Zayn-vel?
- A parton beszélgettünk a múltról. - Zártam volna rövidre, ha ő nem kérdezősködik tovább.
- Miféle múltról?
- Már el van felejtve, épp ezért mentünk beszélgetni, hogy letárgyaljuk.
- Mi van elfelejtve?
- Ez az, hogy már el van felejtve. - Megrázta a fejét, gondolom tudatosult benne, hogy nem fogja megtudni mi történt és, hogy velem nem éri meg vitába szállni. A gyűlésen szó volt arról, hogy lassan elkezdődnek a nagyobb szabású programok, például hajózás lesz holnapután, aztán csapat túra, akadály pálya, kvíz verseny. Hát ezek tényleg nagyobb szabásúak, mint a számháború vagy a busztúra, amik eddig voltak. De 85 nap hosszú, tehát még lesz néhány ilyen. Szó volt még többek között a nyárzáró gáláról is, ami egyfajta verseny lesz a tanárok és kurzusaik között. Tehát tananyagonként 4-4 csapat. Király lesz, alig várom már. Ezen mi, vezetők sajnos nem vehetünk részt, de a szülők mellett szurkolhatunk a csapatunknak.

Ezt én fotóztam Balatonlellén ~Reaa

A gyűlés után a társalgónkban rendeztünk még egy gyűlést a táborlakóinknak, ahol a dolgok rájuk eső részét közöltük velük. Vegyes érzelmeket láttunk végig futni az arcokon a gyűlés közben. Sokan a holnaputáni hajózás miatt háborodtak fel, mert tengeri betegek vagy víziszonyosak.
- Az szar, mert egyedül nem hagyunk itt titeket. - Jelentette ki Leo. Sokan kiabáltak be, de a hangok össze
mosódtak, így nem tudom felfogni a háborgás okát.
- Holnapután mindenki jön, ha hánynod kell vagy pánik rohamod lesz max belökünk a vízbe. Ennyi. - Viccnek szántam, de többen hulla sápadtak lettek a kijelentésemre. Elnevettem magam, nem szándékosan, de ezután több szín még fakóbb lett és nem értettem miért.

Eljött a hajókázás napja, mi persze Hillel elvicceltük a dolgokat. A fiúkat viszont nem engedték fel a hajónkra.

21~ ...Ne engedd el...

 Halihó! Ím, újra itt a meglepetések tárháza! Olvass, komizz, kövess ééés olvass! ;)

*Leona*
 Majd újra eszméletemet vesztettem. Így ment ez határozatlan ideig. Először az eget, majd később két-három ismeretlen embert láttam magam körül, csipogást hallottam, fájdalmat éreztem, majd újra elájultam.
 Minden nagyon békés volt. Nem éreztem semmit, nem hallottam semmit, nem láttam semmit a külvilágból. Egy férfi alak közeledett felém a határtalan semmi közepén. Szikár volt és szomorú, ugyanakkor láttam, hogy örült nekem. Egy papírt nyújtott felém, amire ez volt írva: ...Ne engedd el... Nem értettem. Mégis mit nem szabadna elengednem? Aztán hirtelen Tylerben találtam magam. Versenyeztem. Nyertem. Az út közben minden táblára az volt írva: ...Ne engedd el... De rohamosan száguldottam egy rövid móló felé, és az autó egy szempillantás alatt a levegőben volt, és zuhant a víz felé. Következő kép egy virágos réten volt. Bármerre néztem horizonttól-horizontig fű volt és virág. Csak a közelben volt egy pad, amin egy férfi ült és nyújtotta felém a kezét. Amint közelebb és közelebb értem hozzá egyre láthatóbbá vált. Először a keze kergette el a homályt.A férfi ujjbegyei kemények voltak. Megfogtam és lassan a válla felé simítottam a kezem, hogy így odatalálok hozzá, de a karja hosszú volt. Csak mentem, mentem és mentem, de még nem értem oda hozzá, s közben mind végig csak ezt hajtogatta: ... Ne engedd el..., de nem csak ő mondta. Ahányszor léptem, minden lábnyomom visszhangozta, ne engedd el, ne engedd el!! Féltem. Nem értettem semmit, majd mikor hátra néztem láttam, hogy a sötétség elnyelt mindent mögöttem, és bármennyit is mentem a férfi csuklóját fogtam csak, míg végül ő is megfogta az enyémet, és hirtelen magához rántott.

 - Én nyertem, Izz! - Mondtam az ágyamban, csaknem rajtam fekvő tesómnak az undorító kórházlámpák fényénél, amik egyenesen az arcomba világítottak, mintha így akartak volna felébreszteni. Ekkor láttam, hogy nem a húgom fekszik mellettem, hanem egy rég halott ember. Sikítoztam, és ekkor kipattantak a szemeim. Láttam, hogy Niall ül mellettem és a kezemet fogja . Nyilván nem én voltam a legnyugisabb beteg a kórházban.
    - Te már valós vagy? Mondd, hogy élsz! - Mondtam neki, és az idő közben odasuhanó testvéremnek. Mikor láttam, ahogy elmosolyodnak, rögtön tudtam, hogy nem álmodom, bár a valóságban a lámpák még jobban világítottak, és az utolsó álomban a halott ember a valóságban a műtött karom volt.
    - Megijesztettél. - Mondta Izzy, majd gyengéd csókot nyomott a homlokomra. Felemeltem a kezem és és megsimogattam az arcát. Kicsordult egy könnycsepp a szememből.
    - Izz, én... Sajnálom. Én azt hittem.. Sajnálom. - Mondtam szomorúan. - De tudod, milyen jó érzés volt? Száguldani, elfelejteni mindent? Hihetetlen! - Ekkor már izgatott voltam. - A kalózom lopott egy kis szerencsét. - Erre mind a ketten nevetni kezdtünk.
    - Milyen kalóz? - Kérdezte Niall.
    - Az én kalózom olyan, mint egy őrangyal, de mivel mindenkinek az van, nekem kalózom lett. Ő kevésbé becsületes, így ellopja nekem, amire szükségem van. Gondolj bele, ahogy az őrangyalok sorban állnak a fehér kis rucijukban, előre nézelődnek a különböző asztalok felé, amikre ez van írva: szerencse, jókedv, becsület, jó álom..stb. Nos, ha az én angyalom a baleset pillanatában épp sorban áll a szerencse pulthoz, én meghalok, de mivel ő egy kalóz, odaoson, elcsen egy kis szerencsét az egyik jó tündér kezéből és elhozza nekem. - Én ezen csak vigyorogtam, Niall pedig egy ideig a hülyeségem általi sokkban állt, majd ő is elmosolyodott.
    - Nem vagy normális. - Nevetett. Mikor újra a tesómhoz fordultam már Harry is ott volt mellette. Én egy ravasz mosolyt engedtem feléjük.
    - Jól van a lábujjad? - Kérdezte Harry. Erre megint nevettem. Niall furán nézett rá, Izzy pedig mosolygott.
    - Jól. - Mondtam nevetve. - Ohh, gyerekek!! Hol van Chad? - Erre senki nem akart válaszolni. Főként
azért, mert a srácok nem is tudták ki az, Iz pedig.. Nos ő nem nagyon szívleli, de csak kinyögte!
    - A szomszéd szobában. - Mondta és láttam, hogy nem szabad többet kérdeznem, mert a végén dráma lesz.
 Mint ahogy az ránk vall, a kórház a mi nevetésünktől zengett, gondolom azért jött be egy nővér, és tessékelte ki szépen onnan a többieket. Niall maradt utoljára. Megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett és kistartolt a kórteremből a többiek után. Csak ekkor vettem észre, hogy valójában abban a szobában ketten vagyunk. Még egy lány. Felé fordultam és megpróbáltam felülni, ami hatalmas fájdalom árán 5 perc elteltével sikerült is.
    - Szia. - Mosolyogtam rá, miközben a bordáimat szorongattam. - Nagyon szép vagy. - Mondtam, mert nem akart vissza köszönni. Reménykedtem, hogy kicsit megtörik.
    - Szerencsés vagy. - Mondta. - A nevem Lilly.
    - Szia Lilly. - Mosolyogtam újra. Olyan jó kedvem volt. Legszívesebben azonnal vissza mennék a táborba. A tábor... Bakker! - Mióta vagy bent?
    - Holnap megyek ki.
    - Elég szűk szavú vagy. Csak nem bántottalak meg? - Kérdeztem, de ez lehetetlen volt, ugyanis soha nem beszéltem vele, de jó kedvem volt, és akkor kedves vagyok.
    - Nem, csak... - Elcsendesült, majd hirtelen kitört belőle - Te is láttad, hogy észre sem vettek?
    - Kik? - Kérdeztem.
    - A srácok. Nem is törődtek velem. - Mondta szomorúan. Szegééényke!
    - Ismered őket? - Derült fel még jobban az arcom, bár ezt csak azért kérdeztem, mert 1000bunkó dolog mellett ez volt ez egyetlen értelmes válaszom erre.
    - Nem, de tele van velük a falam. - Remek, csak ne sikíts!!!
    - Hát.. Bemutathatlak nekik. - Mondtam, majd a lány gyorsan felült az ágyára és felderült az arca.
    - Komolyan? Megtennéd ezt értem?
 Ezek után órákig beszélgettünk. Izzyéket nem engedték vissza, de Lilly felvilágosított, hogy mikor jön a nővér, feküdjünk vissza és vágjunk szenvedő fejet, és akkor minden rendben lesz. Nem nagyon értettem, hogy mi baj lenne akkor, ha mosolygok, de vissza feküdtem, mikor jött a nővérke, majd mikor kiment újra felültünk. Elmesélte, hogy a nővérek szeretik a zenét, ezért néha zenét hallgat. De amikor a fiúkról beszélt!

Nem lehetett lelőni. Szőke haja aranyosan ficánkolt a körül a szép arc körül, amit keretezett, mikor nevetett. Tizenhárom éves lehetett a lány, de mikor elmesélte, hogy amikor a szülei elváltak nagyon nehéz volt neki, mert  anyukájához került, de ő apukájához akart, mert az anyuja nagyon keményen neveli, néha meg is üti, és annak köszönheti, hogy átvészelte azt az időszakot, mikor anyukája a válás miatt még feszültebb volt, hogy rátalált a One Direction-re megszakadt a szívem. Hogy lehet,  hogy egy olyan pici lány azért nem válik nagy korára egy depressziós libává, mert létezik az 1D?
 Este korán jött be a nővérke, ekkor Lilly már aludt, és bekísérte az én édes, aggódó látogatóimat. Mikor kiment ennyit mondott: 10 percet kapnak.
    - Flex merre van? Épp egy új autót üt nekem össze az új garázsomban? - Erre semmi választ nem kaptam.
    - Megengedték, hogy egy ember itt maradjon veled éjszakára. - Mondta a tesóm. - Kint kisebb vitába keveredtünk ki legyen az. Válassz. - Utálok választani. Főleg a számomra legtöbbet jelentő két ember közül.
    - Nem gond, ha Niall marad? - Kérdeztem óvatosan. Lehet, hogy nem is akart bent aludni a kórházban. De végül lerendeztük ezt az ügyet, így Niallnek adtak a nővérkék egy párnát, és a kanapéra ült, amíg a többieket kitessékelték. Nem közölték hol alszanak, de biztos megoldják. Mikor kimentek újra megpróbáltam felülni a kórházi félhomályban, de Niall azonnal felpattant és megpróbált visszanyomni, de megfogtam a karját és felhúztam magam. Erős karja volt. És szőrös. Az erőlködésre borzalmasan fájtak a bordáim és a kulcscsontom. Felszisszentem.
    - Feküdj vissza. Nem engedik, hogy felkelj. Nézz magadra! - Könnyedén megfogta az arcom, és rám mosolygott. Majdnem elolvadtam. Hihetetlenül szexy, mikor mosolyog.
    - Nem fekszem. Látod őt? - Kérdeztem, és mögé mutattam, egyenesen Lillyre. - Az ő neve Lilly, 13 éves, és a ti dalaitok segítettek neki abban, hogy most nem depressziós. - Niall először nem értette mit akarok, így folytattam. - Megígértem, hogy bemutatlak neki. - Vigyorogtam, majd leugrottam az ágyról. Megszoktam, hogy magas helyekről leugrok, de ez nem volt jó ötlet. Rántottam magammal az infúziós állványt, nem mellesleg kicseszettül fájtam mindenhol, ahol csak lehetett. Niallbe kapaszkodtam, és ő kísért a kislány ágyához is.
    - Lilly! Egy barátom beszélni szeretne veled. - Mondtam és óvatosan rázogattam. Mikor felébredt elkerekedtek a szemei, szája sikolyra nyílt, de Niall a mutatóujját a szája elé tette.
    - Shh! Ne kelts fel senkit. - Mosolygott. - Hogy vagy Lilly? - A lányt ekkor még nagyobb öröm töltötte el, mint mikor mesélt arról, mennyire szereti a srácokat. " Harry a kedvencem, de a többiek is olyan cukik" - mondta.
    - Én.. Jól. Én jól vagyok. Reggel engednek ki. Azt hittem nem... Azt hittem csak kamuzol. - Fordult felém.
    - Hát... Mivel reggel mész haza, máskor nem tudtok megismerkedni. - Mosolyogtam. - Niall, segítesz vissza ülni az ágyamra? - Kérdeztem, és ő segített. Szépen helyére rakta az infúziós állványt, én pedig lefeküdtem és magamhoz húztam. - Beszélgess vele, annyira szeret titeket. - Suttogtam a fülébe, majd adtam neki egy puszit, ő pedig megkerülte az ágyam és leült egy székre Lilly mellé. Én fekve néztem végig a szobán. Eddig nem is érdekelt milyen, csak egy kórház volt. Ekkor néztem meg a kórtermet. Zöld falak, undorító lámpák, amik ha világítanak még undorítóbbak. Nekem jobbra egy ablak lehúzott redőnnyel, alatta a kanapé, balra pedig Lilly ágya, pár szék és az ajtó volt. A folyamatos csipogás nyugtató volt, és a szemeim egyre nehezebbek lettek.
 Egy esőerdőben jártam. Mellettem vadállatok voltak, én pedig a kórházi ruhámban bolyongtam a sűrű aljnövényzetben. Egy hangot követtem. ..Ne engedd el... Bár ezt már ezerszer hallottam, álmomban még egyszer hallani akartam. Csak mentem, mentem, mentem, a hang pedig hol közeledett, hol távolodott. Vadállatok hada figyelte tisztes távolból a vonulásomat az infúziós állvánnyal. Mentem, de az útnak csak nem lett vége, és az eső is elkezdett esni. Valami megszólalt mögöttem. Egy állat üvöltése volt. Én menet közben hátra pillantottam, és abban a pillanatban zuhanni kezdtem az infúzió pedig szakadt ki belőlem. Ekkor felkeltem. Bár a gép megállás nélkül csipogott, úgy vert a szívem, senki nem kelt fel, és senki nem volt sehol. Felültem és elkezdtem leszedni a csöveket, amik a mellkasomra voltak ragasztva. Óvatosan leszálltam az ágyról, és magam előtt görgettem az állványt, miközben az ajtó felé sompolyogtam, és kijutottam anélkül, hogy bárki is meglátott vagy hallott volna. Mikor az órára néztem láttam, hogy 12.56 van, vagyis még éjszaka. Bekukucskáltam a tőlem balra levő kórterembe, és ott megláttam Chadet, amint gipszbe van egyik lába, és mind a két keze. Benyitottam hozzá, és odaültem az ágya mellé egy székre. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy nem szakszerűen jártam el. Ki kellett volna mindent próbálnom, mielőtt elindultam volna. Ha visszaléptem volna, mert rossz a fék, Chad most nem így nézne ki. Sokáig ott ültem mellette, és hogy úgy
mondjam vigyáztam rá. Nem tudom, hogy mi köze volt neki a balesethez, vagy hogy baleset volt-e, de ő is megsérült, így nem túl valószínű, hogy bármiről is tudott. Két-három óra múlva valaki benyitott az ajtón. Nem érdekelt ki az, egyre csak bocsánatot kértem az előttem fekvő fiútól. Gondolatban. Ekkor valaki megölelt hátulról és én sírva fakadtam. Megfordultam, felálltam, és Niallhez bújtam. Ott zokogtam a karjai között.
    - Én nem így terveztem. - Hajtogattam.
    - Tudom. -Mondta és tovább ölelt. Éreztem ahogy simogatja a hátam és egy puszit nyom a hajamra. - Nagyon megijedtem még ha ezt nem is nagyon hiszed el. Féltelek. - Mondta, és egy kicsit erősebben fogott, én pedig még jobban sírtam. Úgy éreztem fényévekig állunk így, mikor szapora sípolást hallottam a szobámból, - ami hangosabb volt az enyémnél- amire felkaptam a fejem és arra felé rohantam. Mikor beértem egy csomó ápolónőt láttam, s egy orvost. Számomra értelmetlen dolgokat mondtak egymásnak. Szaturáció, gyógyszerek nevei, valami baj volt a vérnyomással is. Lilly körül állt az összes dogozó ezen az osztályon, de az anyukája nem volt vele. Újra kicsordultak a könnyeim. Reggel megy haza, Kalózom, kérlek, lopj neki életet! - Kérleltem magamba a kitalált védőszentemet. Odaálltam a kislány ágya mellé és megfogtam a kezét, amíg a nővérek és az orvos ott sürögtek. Én sírtam, Lilly ide-oda rángott. Megszorította a kezemet, és ennyit mondott:
    - Köszönöm. - Majd egy végeláthatatlan sípszó és egy zokogó lány egy fiú karjai közt.

20. ~ Ez egy ilyen sz*r nap.

Sziasztok! Elnézést a kimaradásokért, de furán jöttek ki a nyaralások, de most már itt vagyok és élek is és barnább vagyok, mint valaha voltam. :D Remélem azért nem haragudtok. :) ~Reaa

*Izzy*

Ma a tesóm helyett is takarítanom kellett, az oké, hogy másfél zsáknyi kosz és szemét gyűlt össze, de még hányást is sikálhattam az ebédlőben. Kicsit sem voltam nevetség tárgya, aztán tusolás közben elment a meleg víz, így kicseszett hideg vízben kellett levakarni a mocskot magamról. Reggel mellesleg, úgy keltem, hogy leestem az emeletes ágy tetejéről, és amikor keltettem a többieket pofára estem, mázli, hogy senki nem volt ott. Ez egy ilyen szar nap. A kedven Vans cipőm is tropára ment, eltört a talpa és kiszakadt az orra, kicsit se volt ki a kukim az egésszel, pedig még csak dél volt. Ebédelésnél félre nyeltem, Louis ütögette meg a hátamat, hogy meg ne fulladjak a rántott hústól. Megvisel a nővérem hiánya, elképesztő módon. Én nem vagyok ilyen szerencsétlen, legalább is az elmúlt időben nem. Most vissza tért a balszerencsém, mindig ez van, el megy a szerencsém, majd vissza jön, aztán az egész újra kezdődik.

Épp ültem a tó melletti padon a fiúk és még 2 csaj társaságában és emésztettem, mikor megszólalt a telefonom. Egy fiatal férfi hangja volt, olyan 25 körüli.
- Üdvözlöm. Maga Leona Scott testvére?
- Csókolom, igen én vagyok, miért? - Válaszoltam kissé flegmán, nem tudtam ki kérdezhet ilyet, de az hamar ki derült.
- A St. James Kórházból hívom, a testvérének súlyos balesete lett.
- Mi a picsa? - Üvöltöttem hangosan, ebben a pillanatban nem érdekelt ki hallja vagy, hogy ki ül mellettem. - Mi történt? Nagyon súlyos? Ki mondta, hogy van egy testvére? Ő? Eszméleténél van? Ugye semmi komoly? Kérem nyugtasson már meg, a rohadt életbe.
- Autó baleset, egy úri ember hozta be, eltört a keze, a kulcscsontja, 3 bordája. Jelenleg eszméletlen, de fel fog ébredni, minden bizonnyal. Az úriember elmondta, hogy maga az ő testvére és a telefon számát is megadta. Kérem nyugodjon le, üljön autóba, vagy jöjjön tömegközlekedéssel, de azonnal jöjjön be, amilyen gyorsan csak tud. - Legördült egy könnycsepp az arcomon. Autó baleset? Mi a franc, évek óta nem versenyzett, vagy csak közúti baleset lenne? Nem érdekelt senki és semmi, csak az, hogy a testvérem rossz állapotban van. Felpattantam és a faházunkig rohantam, mint egy őrült, babráltam a kulccsal, kétszer leejtettem és a lyukba sem találtam bele. Végre sikerült, feltéptem az ajtót és berohantam, a forgalmimat a
jogsimat és a kocsikulcsot bedobtam egy homár tasiba és mentem volna az autómhoz, de 2 alak utamat állta.
- Leoval van valami gond? Izzy szólalj már meg. - Mondta Niall.
- Igen, kórházba került, tudtam, hogy valamelyikőnkkel történik valami, mindig ez van. De most, ha nem haragszol, mennék az autómhoz.
- Felejtsd el, hogy ilyen állapotban fogsz vezetni. - Szólt rám frusztráltan Harry.
- Én is megyek veled. - Szólalt meg Niall.
- Gyakorlott sofőr vagyok Hazz, képes vagyok vezeti akár milyen állapotban. Sok kutyánk is van, ezért vagyok ilyen végtelenül nyugodt para helyzetekben is. - Szóltam haragosan Harryre. A göndör pajtás vett egy mély levegőt és bólintott. Király, ezek szerint tudomásul vette, de azért elállhatna az utamból.
- Akkor mindketten megyünk veled, biztos, hogy nem engedlek el egyedül. - Mutatott magára és Niallra. Bólintottam, majd eltoltam az útból, hogy legyen helyem kilépni a házból.

Becsuktam az ajtót, szóltam a piros csapat két vezetőjének, hogy most távol leszek és kb. két napra vállalják el a sárgákat. Miután felvázoltam a helyzetet nekik, készségesen belementek a dologba. Siettem a kocsimhoz, amilyen gyorsan csak tudtam, 2 gorillával a nyomomban. Szeretett Mustangom ott várt rám a parkolóban, kinyitottam. Harry az anyós ülésre akart beülni, de rászóltam:
- E-e. Már azt is vegyétek megtiszteltetésnek, hogy beülhettek, DE csak hátra. Nem fingtok, böfögtök, nem teszitek fel a lábatokat az ülésre, a cipőtöket leporoljátok mielőtt beültök, bekapcsoljátok az övet, kapaszkodtok. De ami a legfontosabb, nem pofáztok bele semmibe. Ennyi. - Intettem, hogy beülhetnek. Niall mögém, Harry az anyós ülés mögötti helyen tette le a fenekét. Elindítottam a kocsit, beraktam egy Rolling Stones CD-t a lejátszóba, majd sebességbe raktam a csoda járgányom, és hatalmas sebességgel ki száguldottam a parkolóból. Persze, mikor máskor, mint most állít meg egy rendőr. Írt egy csekket hatalmas összeggel. Szép megbírságolnak, mert a nővérem kórházban van, szent fostömlő, minden össze jön ma.

Végre elértünk a kórházig, a fiúk kinyilvánították, hogy halál félelmük volt, mire én azt válaszoltam, hogy minek ültek be a kocsimba. Tudomásul vették, így az eszmecsere után bementünk az épületbe, egyenesen a recepcióhoz. Ott elmondták, melyik szoba hányadik emeleten, a nő unott volt és nem nagyon törődött a kétségbeesésemmel. Bár lehet nem vette észre, életem során gyakorlott lettem az érzelmeim elrejtésében. Néha magamnak sem vallom be mit érzek pontosan abban a pillanatban. Benyitottunk, megláttam Leot eszméletlenül a kórházi ágyon feküdve, gipszben. Flex azonban nem volt sehol, tudtam, hogy ő hozta be és tudtam, hogy le fog lépni, ez annyira rá vall. Lehuppantam a koszos fehér színű kanapéra és csak bámultam

az ikertestvéremet, amint mindenféle drót veszi körbe, az a szívműködést jelző monitor csak pittyegett és pittyegett, hál isten. Harry leült mellém és átkarolta a vállam, nagyon jól esett. Szorosan a mellkasához bújtam, ő pedig egy szót sem szólt. Ez volt a legjobb az egészben, nem mondta, hogy 'minden rendben lesz', meg 'semmi baj'. Csak szorosan ölelt. Niall a másik oldalamon morzsolgatta a kezét. Látszik rajta, hogy érez valamit Leo iránt, de még se magának, se másoknak nem vallotta be a dolgot, legyen az bármi.

Teltek az órák, és kiderült, hogy Chad is a kórházban fekszik és ő súlyosabb sérüléseket szenvedett, mint Hill. Elmondták, hogy Leonak volt esze, vagy csak az őrkalóza vigyázott rá ott és akkor. (Leo nem őrangyalnak hívja a segítőjét, hanem kalóznak, mert azt mondja, hogy az túl közhelyes. Mindketten, hiszünk ebben a dologban.) Chadnek nem volt ekkora szerencséje, nem tudom, hogy örüljek, vagy sírjak. Sírva örüljek, vagy örülve sírjak, ezesetben leszarom és engem csak Hill érdekel, meg az, hogy kezdek éhes lenni.

Még eltelt egy óra, Leo nyugtalankodott és fészkelődött, nem úgy mintha valami rohama lenne, hanem mintha csak álmodna, vagy ilyesmi. Aztán kinyitotta a szemét. Azonnal odarohantam hozzá.
- Te már valós vagy? Mondd, hogy élsz! - Szólalt meg. Nem tudtam mire vélni, ezt.
- Megijesztettél. - Nyomtam egy hatalmas puszit a homlokára és mosolyogtam. Megsimogatta az arcom, én megfogtam a kezét, ő pedig könnyezni kezdett.

Sorry! :(

Halihó mindenki! Ezer bocs, de jövő héten nem lesz rész. Nyaraljatok, olvassatok vissza, 2 hét múlva jelentkezünk ;).

Múlt II. ~ Ekkor még senki sem gondolta....

Üdv néktek földiek. Egy újabb múltba visszatekintős részt hoztam, megpróbáltam hosszú részt írni, azt hiszem sikerült. Rengeteg dolgot kell belesűrítenem, tehát kezdjük is. Jó szórakozást mindenkinek. ~ Rea

*Múlt*

3 évesen az ikrek közt csupán egy eltérés volt. A szemük. Az egyiknek smaragdzöld, míg a másiknak tengerkék. Szüleiken egyáltalán nem látszódott, hogy idősödtek volna, szemeik alatt ugyan olyan sima maradt a bőr, mint annak előtte, mosolyuk ugyanolyan őszinte volt, szerelmük pedig az évek alatt sem kopott. Tiszta szívvel szerették egymást, és őket. Két lányukat és egy fiúkat. Davisnek keresztelt csöppség csupán 3 hónapos volt, de a lányok már imádták öccsüket.

Mandy és Dan a versenyzést sem hagyták abba, hisz ez volt a főbb pénzforrásuk, illegálisan vagy legálisan, de rengeteget versenyeztek. A legjobbak voltak közel, s távol nem találtak még két ilyen versenyzőt, verhetetlenek voltak és szerették amit csináltak. Abban reménykedtek, hogy gyermekek is örökölték ezen géneket. Persze a versenyezés mellett dolgoztak is. Mandy ápoló, Dan autószerelő egy saját műhelyben. Míg a házaspár távol volt otthonuktól, Flex és Darnell vigyázott a három rosszaságra, ahhoz képest, hogy mindketten vasbetonfalnak megegyező méreteket és szilárdságot megszégyenítő külsővel rendelkeztek, belül vajszívű, kedves, kenyérre kenhető emberek voltak. Izzy és Leo is imádta a hatalmas kőszikla méretű hapsikat. Davis pedig még nemigazán fogta fel a külvilágot, de csak Darnell vehette az ölébe, ha Flex akár csak hozzá ért, vagy ránézett a kis poronty már üvöltött is.

Pár év múlva a lányok 6 évesek lettek, Davis pedig 3. Mandy és Dan először vitte ki az ikerpárt a versenypályára. Ez nem utcai verseny volt, hanem a legális pályás verseny. Itt voltak szabályok. Mandy ült a volán mögött, a lányok pedig apjuk kezeiben foglaltak helyet a csapat műhelyében a pálya szélén. A verseny 5 körös volt, azonban a 2. kör alatt Mandy defektet kapott egy pályára szóródott szögtől, az autó kétszer
megperdült a tengelye körül, ez nem zökkentette ki a rutinos versenyzőt, begurult a műhelybe, ahol pár másodperc alatt kicserélték a roncsolódott kereket. A jól összeszokott csapat összepacsizott, amint a mezőny egyetlen női versenyzője visszatért a pályára, immáron újra versenyképes sárga/piros/fekete autójában. A lányok is nevetve tapsoltak a hirtelen örömhullám láttán. Dan is nevetett, lányai reakcióján. Mandy megnyerte a versenyt, amit nem kis ováció fogadott a lelátón és a csapat műhelyében.

Az ezt követő versenyekre szintén vitték a lányokat, hol anyjuk, hol apjuk mellett várták a versenyek kimenetelét. Egy idő után illegális versenyekre is hordák őket, ugyan ott nem szállhattak ki szüleik autójából, de ugyanúgy szurkoltak anyjuknak, vagy apjuknak, attól függően melyikük versenyzett. A lányok 9 éves korukra többet láttak és értettek a világ sötét oldaláról, mint sok felnőtt és idős ember. A következő versenyen, amin Dan vett részt, egy legális verseny volt a közeli versenypályán. A felvezető körben a lányok is beülhettek apjuk autójába, nagyon élvezték, ahogy kiszálltak az autóból azonnal anyjuknak kezdték mesélni milyen volt. Rádöbbentek, hogy sokkal jobban lázba hozza őket az autó fékcsikorgása, motorzúgása, és a benzinszag, mint azt gondolták.

Mandy és Dan kikötötték, hogy az iskolában egy szót se a versenyekről, a lányok szófogadóan tartották a szájukat. Jó tanulók voltak, de már 10 éves korukra külső, belső tulajdonságokra is különböztek egymástól. Izzy tengerkék színű szeme, egyre sötétedő haja elütött nővére zöld szemétől és haja is inkább maradt világosabb. Magasságuk is eltért, ahogy tanulási szokásaik is, Leo inkább a kertben ült és a hatalmas meggyfa alatt tanulta a szorzótáblát, Izzy inkább a tetőn ült és ott magolta a tanulnivalókat. Természetük is kezdett két külön ágra szakadni, Izzy trehány, mindent félvállról vevő lett, ellenben Leo, aki pedáns, hirtelen
haragúbb lett, akárcsak édesanyja. Ebben is különböztek egymástól, Izzy inkább anyukája társaságát kereste és segített neki ahol tudott, esti programként pedig amerikai focit néztek a kanapén. Leo inkább az apjával az autószerelésben segített, majd kertészkedtek. Davis pedig nem nagyon kereste a társaságot, magának való volt, bezárkózott a szobájába és a kisautóival játszott. Ezért a szülők megbeszélték, hogy kiviszik az egyik legális versenyre, ülhet az anyja mellett a felvezető körön.

Mondani sem kell, Davis bezsongott, örült, hogy végre ő is fontos, az odaúton be sem állt a szája, nevetett és mosolygott. A többiek vele örültek. A lányok, szombathoz híven a közeli menhelyen segítettek az ott dolgozóknak kutyát sétáltatni és takarítani. Ekkor még senki sem gondolta, hogy a nap hátralévő részében megpecsételődik életük további szakasza.

A leghosszabb pályán versenyzett aznap Mandy, a felvezetőkör alatt, az ígérethez híven Davis anyja mellett ült. Mindketten boldogak voltak. Már a pálya több mint háromnegyede mögöttük volt, amikor az előttük haladó autó egyik hátsó kereke hatalmas hanggal kidurrant. Mandy autója mellett haladó jármű vezetője megijedt , megrántotta a kormányt, ezzel belehajtva a három gyermekes anyuka kocsijába. Minden egy másodperc tört része alatt történt. A közönség egyszerre jajdult fel, Dan a szája elé tette a kezét, a csapat tagjai egy emberként tartotta vissza a lélegzetét, a defektes autó a korlátnak csapódott, a megijedt sofőr

kipördült a pálya gyepére, Davis becsukta a szemét, Mandy a kormányt markolva fiát nézte és azt suttogta 'Sajnálom, szeretlek kicsim'. Becsapódtak az előttük haladó autóba. 1 pálya, 3 autó, 3 élet. Aznap ennyivel lett kevesebb. Kiderült a pálya aszfaltja nem volt eléggé eldolgozva, ezért kapott defektet az az autó. Azonnal meghaltak. Dan lóhalálában loholt családja 2 tagjához, már tudta mi történt, de nem fogta fel. Kirángatta őket a kigyulladt autóból és sírva ordított, csapkodta a földet és magát okolta mindenért. Lányaira gondolt, akik anya nélkül kell, hogy felnőjenek. Már biztos volt benne, hogy abbahagyja a versenyzést, ahogy a lányait is eltiltja ettől az életeket követelő sporttól.

3 év múlva a lányok 14 évesek lettek, elengedték anyjukat, az apjuk pedig belerokkant a történtekbe és bíróság által megállapították, hogy nem képes felnevelni két gyermeket. Tökre ment az élete, megtör és széthasadt a szíve. A lelke már rég meghalt, és eltemette feleségével és legkisebb gyermekével együtt. Most pedig két lányát is elvesztette. Flex elvállata a gyámságot és messzire költöztek korábbi lakhelyüktől, Renoba. Izzy mindenkit elszigetelt magától, bizalmatlan és visszahúzódó lett. Leo elhalmozta magát mindenféle dologgal, csakhogy ne figyeljen a fájdalomra, amit belül érzett, táncolni járt, diákmunkát vállalt. Iz rossz társaságba keveredett, tudta hol a határ, de azért ivott és folyton bajba keveredett. 2 iskolából is kicsapták, mire felfogta, hogy valahogy le kell vezetnie a dühét, beiratkozott MMA edzésre és hamar megtanulta kezelni a dühét. Leo emlékezett arra, hogy apja megtiltotta a versenyzést, de nem vette túl komolyan, Flex megértette mindkét tinit és segített is nekik, hogy jobb életük legyen. Már amennyire lehet.

Találtak az autó bontóban 2 tetszetős roncsot. Egy Toyota Supra-t és egy Ford Mustang Shelby GT500-ast. Flex segítségével fél év alatt mind a két autó versenyképes volt. Egy kis irathamisítással és füllentéssel megszerezték a jogsit. Flex megmutatta nekik, hogyan kell viselkedniük ahhoz, hogy elfogadják őket. Legyenek talpraesettek, kemények és hidegek más emberekkel, meg kell tanulniuk, hogy Scottékkal nem
lehet szórakozni. Mind a ketten gyorsan beilleszkedtek és utcai versenyeken vettek részt. Leo magasan vert mindenkit, szemet szúrt néhány maffiózónak a tehetsége Flex-el üzletelni próbáltak a lányt illetően, természetesen Flex nem fogadott el semmilyen ajánlatot. Izzy viszont gyorsan rájött, hogy ő sokkal jobban bánik a csavarkulccsal, mint a kormánykerékkel. Ő is ügyes volt és rengeteg verseny nyert, de nővérét sehogyan sem tudta legyőzni, ez egy olyan lánynak, mint Izzy nem igazán feküdt. Ha lehetett
kihívta maga ellen Leot. A testvéri versengést nem díjazzák abban a körökben amikben mozogtak. Menekülniük kellett, már Flex nő ügyei miatt is, ahogy Izzy nagyszájúsága miatt is, Leot pedig mindenki meg akarta venni.

Sok helyen laktak, de végül újra visszatértek Renoba. 18 éves korukra ismertek lettek azon a helyen, amit csak a rosszak ismertek. Chad belépett a képbe, Izzy akármilyen visszautasító és bunkó volt vele, ő kitartott, amíg meg nem hódította Izzyt. Leo tudta, hogy Chad nem igazán mondd el mindent magáról és, hogy sunyibb, mint ahogy azt mutatja, Izzy nem hallgatott testvérére és önfejűen olyan dolgokba ment bele amibe nem kellett volna. Vandalizmus, fű, alkohol. Flex nem egyszer tette le az óvadékot rá.

Aztán jött egy újabb baleset.

19 ~ Gyere be!

 Hello, mindenki! Tudom, az volt bennetek, hogy a különleges rész jön, de nem. Lehet, hogy most kicsit csalódottak vagytok, de ígérem, hogy kárpótollak titeket! ;) Jó szórakozást :)

*Leona*

 A reggeli napfény kacagva tört be az ablakomon Reno főtere felől. Izzy szobájában aludtam, mert nagyon kényelmes az ágya. Az autók dudáltak, a járó-kelők beszélgettek, volt aki egyedül rohant munkába, volt aki ráérősen sétálgatott. Mindannyian különböztek. Voltak magasak, alacsonyak, vékonyak, testesek, férfiak, nők, vörös, fekete, szőke és barna hajúak, volt akinek rövid, félhosszú vagy hosszú haja volt. Egyben mégis hasonlítottak. Nem ismertem őket. Az utóbbi napokban szinte rimánkodtam a falaknak, hogy toppanjon be valaki, akit ismerek. A szomszéd Etelka néni, a zöldséges fiú, a postás, bárki, csak jöjjön egy ismerős, és kívánságom valóra vált azon a szép reggelen, mikor csöngettek. Mosolyogva pattantam fel a tesóm ágyából, és nyitottam ki az ajtót.
    - Leo! - Köszöntött mosolyogva egy aranyos arc és kedves, idősebb hang. Még Iznél is magasabb volt, és egy percet sem öregedett az utolsó találkozásunk óta.
    - Flex! Hát... Ez igen, mit keresel itt? - Kérdeztem meglepve. Flexet évek óta nem láttam, és most hirtelen megjelenik nálunk. - Honnan tudtad, hogy itthon vagyok?
    - Iz aggódott érted. Felhívott, hogy jelentkeztél-e nálam. Tudja, ha dühös vagy, akkor képes vagy.... khmm... őrültségekre.
    - Azt hitte, képes lennék vissza menni oda? Megőrült? Apáék...
    - Apádék már nincsenek a képben. Figyelj, én szeretném, ha vissza jönnél! A szüleid nagyon aggódtak értetek, de te tehetséges vagy, Leo. Olyan versenyző vagy, aki száz évente egyszer születik. - Mondta és megfogta a vállamat.
    - Ahham, és varázserőt birtoklok, olyan erőm van, mint Merlinnek, és lefogadom, hogy a film végén megmentem az emberiséget és kacagva sétálok el egy bomba elől. Flex. Én nem akarok vissza menni oda. Emlékszel Chadre? Izzy majdnem meghalt a féltékenysége miatt. És anya... Anyára emlékszel? Persze, hiszen elméletileg szeretted, vagy nem?
    - Olyan vagy, mint édesanyád. - Elmosolyodott. - Ugyanolyan tüzes és hirtelen haragú, na és persze gyönyörű, de Izabella más, ő apád lánya. Te... Te minden szempontból anyádra hasonlítasz. Én nem foglak...
    - Undorító vagy! Nem, Flex. Ha ezért jöttél, akkor mehetsz is, mert nem megyek vissza, bocs. - Kiakadtam. Flex mindig is ott volt, mikor kellett, és mi is neki, de hogy nem bírja kiverni a fejéből anyut? De mondjuk ez érthető. Ha lenne egy fiú, akit halálomig szeretni tudnék, én is keresném azt, aki olyan, mint ő.
    - Leo, szükségem van rád! Ha nem versenyzel a vasárnap elvesztem a fogadást, és nekem annyi.
    - Megígérted apunak, hogy vigyázol ránk. Megígérted, és arra biztatsz, amitől a legjobban féltettek, Flex. Mi lett veled?
    - Leo, kérlek. - Ezzel rácsuktam az ajtót és hátamat nekitámasztva leültem elé és hallgatóztam, hogy elmegy-e, de nem hallottam semmit. Nem sokkal később újra kopogtattak és én újra ajtót nyitottam.
    - Leo, kérlek! - Becsaptam volna az ajtót, de Flex kitámasztotta a lábával.
    - Nem megyek vissza! A verseny tett azzá, ami most vagyok, és utálom magam! Flex, ne akarj engem is megölni!!! - Az idegtöl könnyek szöktek a szemembe.
    - Túl komolyan veszed az apádnak tett igéretedet.
    - Te pedig túl lazán. Menj el innen! Hagyj békén! Flex, menj innen! Én nem az anyám vagyok! Nincs második esély!
    - És kit ajánlanál, ha te nem jössz? Ki jobb nálad?
    - Senki. - Viccel? Én vagyok a legjobb a csapatban. Még Izzy is bevallja.
    - Kérlek, Leo, ez az utolsó, amit kérek tőled! - Kérően bámult le rám hatalmas sötét szemeivel.
    - Gyere be. De ígérd meg, hogy tényleg az utolsó!
    - Megígérem Drága, meg én! - Mondta és izgatottan átölelt. Becsuktam az ajtót, leültettem, hoztam neki egy kávét és ő mindent elmondott. A föld alá itta magát, de nem árulta el miért, engem meg nem érdekelt.  Fogadott Nagy Jack-el, az egyik legkeményebb versenyző menedzserével, a műhelyeikbe, hogy melyikük versenyzője a  jobb. Utálta, mióta megismerte, és betelt nála a pohár, de sajnos ebbe a pohárba belecsöppent az én nevem is. Nem tehettem mást, segítenem kellett neki. Bár megígértem apunak, hogy nem versenyzem, de azt is, hogy nem hagyom magára Flexet, és ugyanezt ő is megígérte. Így mit volt mit tenni, a pakolást későbbre halasztom.
    - Mikor lesz a verseny? - Kérdeztem, hogy biztos legyek az időpontban.
    - Ma este. 17.00 -kor. Azt ajánlom előtte...
    - Te ne ajánlgass nekem semmit! Azt mondtad vasárnap lesz! Mi az, hogy ma? - Ez teljesen felháborogató!
    - Azt csak azért mondtam, mert biztosan nem mentél volna bele, ha ezt elmondom. Leo, már megígérted. Kiviszlek a pályár. Hozd a cuccodat! Úgy trappoltam mint egy megsértett kisgyerek, miközben mentem összepakolni. Beraktam minden fontos dolgot a táskámba és felvettem a rég nem látott versenyszerkómat. Igaz, megígértem apunak, hogy nem versenyzem többet, de nem akartam kidobni semmit. Akkor úgy éreztem jól is tettem. Volt bennem egy kis vonakodás, de örültem is, hogy újra versenybe szállhatok. Mikor elkészültem Flex felállt, végig márt, és intett a kezével, hogy ideje indulni. Amint kiléptünk az ajtón én azt bezártam és vettem egy mély lélegzetet.
    - Nem bánod meg, Leo! - Mondta Flex, miközben sétáltunk le a lépcsőn.
    - Melegen ajánlom! - Mikor már a kocsijában ültünk újra társalogni próbált velem.
    - Van számodra egy meglepetésem. - Hanglejtéséből úgy hallatszott várja, hogy meglepődjem és örüljek, hogy kapok tőle valamit. Pedig r*hadtul lesz*rom amit ő adni akar nekem. Csak túl akarok lenni a egészen és kész. Pár perc múlva lefékezett egy átlagos utcasarkon. - Itt is vagyunk. - Közölte nagy örömmel.
    - Nem mondtam, hogy utcai verseny lesz! - Hordtam le. Nem vettem volna fel a versenycuccom, ha tudom, hogy csak egy kis utcai versenyre jövünk.. - Mindenki hülyének fog nézni ebben a cuccban! Milyen naiv voltam! Versenyzéseim 85%-a az utcán történt, hogy gondolhattam, hogy most éppen máshogy megy majd?
    - Örülök, hogy csak emiatt aggódsz. - Mondta és behúzta a kéziféket. - Megmutatom a meglepetésedet. - Nyújtotta akezét felém.
    - Először átöltözöm! - Mondtam, majd elkezdtem lökdösni ki a kocsiból. Szerencsére hoztam normális cuccot is, így azon a kicsi helyen kellett felvennem, miközben éreztem a rám tapadó szemeket, de nekem ennyit igazán megért, ha normálisan nézhettem ki. Az utcai versenyek ugyanis mások, mint amikor versenypályán futunk pár kört, ugyanis ott vannak, itt nincsenek szabályok, csak a kijelölt útvonal. Amint kiszálltam az autóból sokan fütyülni kezdtek és sokan trágár tréfákat szórtak felém, és miközben Flex egy műhely felé vezetett ezekből csak többet kaptam. Volt olyan kezdő is, aki még a seggem is megfogt
a.
    - Téged nem zavar? - Kérdezte Flex aggódva.
    - Addig jó, még nem vesznek komolyan. Nem kell azt hinniük, hogy nagy kihívás leszek. Majd rájönnek, mikor én nyerek! - Mondtam teljesen magabiztosan, amire bájos partnerem nem reagált semmit. Mikor a műhely ajtajához értünk Flex bekötötte a szememet és bevezetett az ajtón. Bent rég nem érzett illatok kavarogtak. Egy részt hűvös volt, és gázolaj szag. Égett gumi és benzin illatát éreztem. Mennyei volt. Mikor lekerült rólam a kendő nem hittem a szememnek. Az én kis Tyler-öm ott állt a garázsban. Zölden és feketén. A kasznia, a lámpái, és a gumiai tökéletesek voltak. Mintha csak egy új autót kaptam volna, de nem! Ott volt az oldalán az ominózus 17-es, és a belső tere ugyanaz volt, mint volt. Imádtam a kocsimat. Ezért is volt nehéz leszoknom a versenyzésről, na meg azért, mert adrenalin függővé váltam, de az autóm sokkal fontosabb volt. Azt hittem megkapta más, vagy beadták a bontóba, de nem! Ott volt, teljes egészében!
    - Tyler! - Kiáltottam, és megöleltem az autó motorház tetejét.
    - Örülsz? - Kérdezte Flex és a vállamra tette a kezét, mikor felegyenesedtem.
    - Megnézem. - Felnyitottam a motorház tetőt és belelestem felülről. Nem néztem mást, csak azt a csodálatos motort, hiszen nem hallottam, hogy folyna valami, és nem éreztem az illatát sem - leszámítva az alap műhelyillatot. Miután lecsuktam a tetőt beültem a kocsimba. Olyan kényelmes volt, mint egykor. Ráadtam a gyújtást és beindítottam a motort. Mennyei volt újra hallani az én doromboló oroszlánom.
    - Öt lesz, Leo. Ideje kimenni! - Hajolt be az ablakomon Flex. Én tudomásul vettem és levettem a cipőmet. Magassarkúban mégsem vezethetek, így mezítláb gyürkőztem neki a feladatnak, nem mellesleg imádok cipő nélkül vezetni. Mikor kiálltam, láttam ki ellen kell versenyeznem. Chad volt az. Sötétbarna, szinte fekete haja, mély, szénfekete szeme és gödröcske a szája sarkában bárkit zavarba hozna.Csak engem nem! Én utáltam mikor a húgommal járt, és utálom most is! Képmutatóan vigyorgott az ő általa nyert autójában. Pár pillanat múlva meg is érkezett az indító lány, és a verseny el is indult. Szempillantás alatt le is futottam a kör felét. Nem figyeltem semmire, amikor autóban ültem káprázatosan nyugodt voltam, és rend szerint a verseny első 3/4-ére nem is szoktam emlékezni. A következő emlékem az, mikor már az utolsó kanyar után láttam a célegyenest, és mikor a visszapillantóba néztem mögöttem volt Chad. Ekkor kezdtem idegeskedni, de simán áthajtottam a célon. Én nyertem!!! Hálát adtam a szerelőnek az új driftgumikért. Féket nyomtam. Egy pillanatig megijedtem, mikor a kocsi nem állt meg, így amilyen gyorsan csak lehetett bekötöttem magam, és rángatni kezdtem a kézi féket, de mindhiába. Először elátkoztam a szerelőt, amiért elvágta a fékcsövet, majd lepergett előttem az életem egészen kis koromtól.
Gondoltam Bryan bácsira, Boomerre, Davisre, anyura, apura, Flexre, Chadre, Marilnyre. Izzyre, ahogy hülyéskedünk, és Niallre és az édes csókjára. Mindez egy szempillantás alatt történt. Éreztem, hogy valaki belém jön. Chad volt az, más nem lehetett. Remélem neki nem esett baja. Akármennyire utálom, a halálát senkinek nem kívánom. Rohamosan közeledett a szembe lévő tömb fala. Ekkor elsötétült minden. Csodálatos volt! Egy tó mellett voltam. Hasonló tó mellett, mint ami a táborban volt. Sima tükrére csodásan ragyogott a lemenő nap. Egy padon egy házaspár ült. Mind a ketten fiatalak voltak, és egy-egy babát fogtak a kezükben, akik a megszólalásig hasonlítottak. Közelebb mentem hozzájuk. Gondoltam hátha tudják hol vagyok, mert nem olyan rég még egy katasztrófa közepén csücsültem. Mikor odaértem hozzájuk felnéztek rám, de láttam, hogy nincs arcuk. Egy hatalmas feketeség tátongott a fejük elülső részén, ahol más embernek az arca van, és lassan a többi részük is ugyanolyan sötét lett, míg végül a babákkal együtt csak árnyak maradtak belőlük. Én elképedve néztem őket, majd szépen lassan leültem és sírni kezdtem. Ha nem lettem volna egy hisztis kis picsa, nem kellett volna versenyeznem. Nem jöttem volna haza, és mindez nem történik meg! Remélem Izzy jól van. És Niall, ohhh, Niall! Mekkora hülye vagyok! Magamra haragítottam, pedig ő úgy igyekezett! Ekkor valaki leguggolt mellém és megfogta a vállamat.
    - Ne sírj, Kicsileo! - Bryan bácsi?
    - Mit keres itt? Én.. Maga.. - Nem értettem semmit. Az bácsi még öregebb volt, mint utoljára emlékeztem rá, és Boomer is, aki egy percre sem maradt el gazdája mellől.
    - Meghaltam, Kicsileo. Nagy butaságot csináltál.
    - Meg... Mi? Igen, tudom! De én... Én nem....
    - Kicsileo! Fogadd meg a tanácsomat! - Mondta, majd megsimította a a fejem és egy öreg puszit nyomott a homlokomra. Ekkor keltem fel.